Az Igét Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke hirdette a gyülekezet mottójául választott 1Sám 7,12 alapján, párhuzamot vonva bibliai elődeink, templomépítő őseink és a gyülekezet mai tagjai között. Elmondta, hogy Sámuel első könyve a bírák korának zűrzavaros időszakából származik, amikor „mindenki azt tette, amit jónak lát”.

A kort a Baal és Astarte, vagy- is a bálványok felé fordulás jellemezte. A választott nép csatát veszített a filiszteusokkal szemben, és elveszítette a szövetség ládáját, Isten jelenlétének jelképét. Miután Sámuel megintette a népet, ők visszafordultak Istenhez, az Úr szabadításáért imádkoztak, győztek, és a láda is visszakerült hozzájuk. Ha Isten szabadítását, megújító kegyelmét, jelenlétét szeretnénk megtapasztalni, nekünk is hasonlóképp kell tennünk: bűnbánattal oda kell fordulnunk Istenhez. A választott nép a győzelem örömére emlékkövet állított: Eben-Háézer, az emlékkő olyan ponttá vált az életükben, ahová mindig visszatérhettek. Az emlékezéssel mi is ezt tesszük: hálával tekintünk vissza Isten munkájára, hogy hordozott, figyelmeztetett, megszabadított minket.

Az igehirdető intett, hogy a templom mellett a szívünk házát is újítsuk meg – mert nem a kövek őrzik a hitet. Arra bátorított, hogy az Eben-Háézer legyen a mi gyülekezetünk hitvallása is: az Isten munkájára visszatekintő mindenkori hálaadás, ami egyben bizalmunk bátor megvallása a jövőre nézve is, tudva, hogy Isten velünk van „minden napon a világ végezetéig”.

Az istentiszteletet ünnepi közgyűlés követte. Molnár Pál egyházkerületi főgondnok állandó reformációra kérte az egybegyűlteket: látszódjon meg a mindennapi munkánkban is az Úr félelme! Mózesnek, Isten emberének imádságával és A példabeszédek könyve szerzőjének szavaival köszöntötte a gyülekezetet: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten! Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szív- hez jussunk!” (Zsolt 90,1.2.12), hiszen „a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 9,10a).

Victorné Kardos Erika espereshelyettes az elmúlt háromszáz év magyar történelmének főbb eseményeire tekintett vissza: a Habsburg Birodalomra, az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra, az aradi vértanúkra, az első és második világháborúra, Trianonra, 1956-ra, és így adott hálát az elődökért és a jelenlegi szolgálókért is. Dáviddal együtt vallotta: „Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig” (Zsolt 36,6), és emlékeztetett, hogy sem- mi sem akadályozhatja meg Isten irántunk megnyilvánuló szeretetét és kegyelmét.

Ezután a helyi önkormányzat javaslatára és támogatásával a templomkert legmagasabb pontján időkapszulát helyeztek el, amelyben mind az önkormányzat, mind az egyházközség elrejtett üzenetet a kései utódok számára. Az évfordulós alkalom meghívóját, könyvjelzőt a gyülekezet mottójával és fotókat tettek bele. A templomot ábrázoló drónfelvételek hátoldalára az alábbiakat írták: „A jövő nemzedék számára üzenetként küldjük a hálaadó ünnepség vezérigéjét. »Mindeddig megsegített bennünket az Úr.« (1Sám 7,12)

Hisszük, hogy akik utánunk jönnek, és az Úrra bízzák életüket, ők is megtartatnak. Ha az Úrra bízzák életüket, lesz gyülekezet, ha még lesz élet a földön. Mert »Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz« (Zsid 13,8).”

A Pitypalatty-völgyi Református Körzeti Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola csengettyűsei két dicséretet csilingeltek el, majd a gyülekezet főgondnoka, Kotlárné Merényi Júlia számolt be az egyházközség, a templom, a torony, a harang és az orgona történetéről és felújításáról. A szomszéd településekről a Varbói Református Egyházközség kórusa és Radostyán szólóénekese, Ivacsné Kuttor Diána járult hozzá az ünnepléshez.