Hívő családból származik?

A szüleimmel ünnepeken jártunk templomba. Édesapám biológia–földrajz szakos tanár, édesanyám óvónő és tanítónő volt. Hatéves koromban költöztünk Miskolcra, első osztályosként az újrainduló iskolai hitoktatásban Szabó Sándor lelkipásztor tanított a hit alapjaira. A konfirmáció csupán teljesítendő vizsgafeladat volt számomra. Hitre jutásomban a Lévay József Református Gimnáziumban töltött négy évem játszott fontos szerepet. 2004-től, megtérésemmel váltam aktív, szolgáló gyülekezeti taggá.

Miként csatlakozott a gyülekezetéhez, és mióta vállal tisztséget is ott?

A Miskolc-Belvárosi Református Egyházközséghez két úton vezetett el Isten: egyrészt hittanosként, másrészt édesapám nővérén keresztül, aki hűségesen eleget téve keresztelési fogadalmának, beíratott a konfirmáció-előkészítőre. Később minden felkérést, jelölést imádságban vittem Isten elé. 2012-ben, huszonhét évesen lettem presbiter, harminchárom évesen pedig – akkor a legfiatalabbként – gondnok, majd a 2023. évi választással főgondnok.

Hogyan terelte Isten a jogi pálya felé, és hogyan mutatkozhat meg a hit a hivatásában?

Tízéves koromban született meg bennem a döntés, hogy jogász leszek. Ezt akkor sokan nem vették komolyan, de következetesen kitartottam mellette. 2007-ben szereztem diplomát a Miskolci Egyetemen, 2012-től ügyvédként dolgozom. Ugyanolyan kegyelmi ajándék a pályaválasztásom, mint a megtérésem, amikor egy nap le tudtam borulni a belső szobámban Isten színe előtt, megvallva, hogy bűnös vagyok, és szükségem van rá.

A jog művelésénél – akár a jogalkotást, akár a jogalkalmazást tekintjük – a konkrét ügyek mögött meghúzódik és azokon túlmutat az értékválasztás és a célok meghatározása. Ezek pedig visszautalnak arra az élet minden területét meghatározó kérdésre, hogy az én vagy Isten áll-e a középpontban. A kegyelmi életet élő, keskeny úton járó ember életén meg kell mutatkoznia hitének és elhívásának. Ennek ékes bibliai példája Dániel próféta élete és szolgálata.

Fiatalon vált presbiterré. Hogyan látja az ifjúság helyzetét, jövőjét a gyülekezeti közösségekben?

Az egyház küldetésének szerves része, hogy az embernek valamennyi életszakaszban és -helyzetben lelki otthont nyújtson. A fiataloknak a keresztyén szabadság megtapasztalására van elsősorban szükségük. Bizalmat, teret és lehetőséget kell kapniuk, és gyülekezetünk életének, folyamatosan gyarapodó ifijének tapasztalata szerint a saját hangjukon és egymás hite által tudnak épülni, különösen a dicsőítésen keresztül pedig az egész egyházközség szolgáló motorjává válni.

Mit tart a legnagyobb próbatételnek a mai református gyülekezeti életben?

Az egyház kapcsán a legfontosabb a semper reformanda örök elvének és követelményének megfelelően az alapvetések hangsúlyozása. Az egyház Istené, nem velünk kezdődött el, nem is velünk ér véget, a feladatunk szolgálni ott, ahová a mi Urunk állított bennünket, minden képességünkkel, talentumunkkal vetni, öntözni és imádkozni a növekedésért. A legnehezebb talán a családos középkorúak, a harminc és az ötven év közötti korosztály beépítése a gyülekezetbe. Az egyházi élet megújításához ezeket a feladatokat emelném ki: a lelkészek lelkigondozását, a presbiterképzést, az intézmények és az egyházközségek közötti kapcsolat folyamatos erősítését, az intézményi közösségek integrálását a gyülekezetekbe, amiben kiemelt feladat hárul az ott dolgozó lelkipásztorokra.

Országos híre van a miskolci felekezetköziségnek. Ön mit gondol az ökumenéről?

Az első hitvallás, amelyet – már hatévesen – megtanultam, így hangzott: „Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok. Megígérem, megfogadom, hogy a hitem holtig tartom.” Miskolc belvárosában évtizedek óta eredményesen működnek az ökumenikus alkalmak, különösen a januári Aliansz-imahét. Testvériek a felekezetközi kapcsolatok. De együttműködni, párbeszédet folytatni, találkozni, asztalközösségben lenni, együtt imádkozni csak az képes valóban és igazán, aki tudja, miben és miért hisz, és mi az, ami összeköt.