Mit tart a lelkipásztori szolgálat legnagyobb ajándékának?

A Krisztusról való bizonyságtételt az igehirdetés szolgálatában, valamint a személyes kapcsolódás lehetőségét az emberekhez. Az előbbi minden palástviselő életében jelen van, az utóbbiban pedig szeretnék egyre inkább kiteljesedni. A személyközi kapcsolatok újrafelfedezése és a valódi kötődések kialakítása megóv bennünket attól, hogy egyházi körökben vagy gyülekezeti szinten baráti klikké váljunk. Tudatosan igyekszem nyitni más generációk és tájegységek felé, amikor csak alkalmam nyílik rá egy-egy találkozón vagy továbbképzésen – ezzel is erősítve a közöttünk lévő köteléket.

Akkor a hivatás legnagyobb veszélye éppen az, hogy valaki egyedül marad?

Ez nem csupán a lelkészi szolgálatra nézve igaz: a XXI. század emberének folyamatosan rettegnie kell ettől. Bármilyen ellentmondásosan hangzik, minél jobban megnyílnak körülöttünk a kommunikációs csatornák, annál magányosabbá válunk.

Éppen az az illúzió tesz sebezhetővé, hogy telefonunkkal bárkit bármikor játszi könnyedséggel elérhetünk – miközben valójában egyre inkább bezárkózunk és magunkra maradunk. Ezt a magányosságérzetet nemcsak a szolgatársaim, hanem a barátaim, az ifiseim és a gyermekeim életében is felfedeztem.

Egy lelkész pályája során milyen nehézségekkel szembesülhet még?

A gyülekezetvezetők ugyanazokon a kríziseken mennek keresztül, mint bárki más – elsősorban ezekben akadnak el. Sokszor újra kell értékelnünk az életünket: én például a gyermekeim születésekor tettem így. Végiggondoltam a szolgálatomat is, és a személyes megtapasztalásaim sok bibliai Igét teljesen más megvilágításba helyeztek. A szolgálati helyem megváltoztatása is egyfajta megtorpanással járt: új élethelyzetben, új emberek között kellett megtalálnom azokat, akikkel együtt munkálkodhatok Krisztus ügyéért.

Mi győzte meg arról, hogy az Ige szolgái támogatásra szorulnak?

Három évvel ezelőtt egy véletlen találkozás alkalmával egyik szolgatársam arra kért, hogy tegyünk valamit a lelkészekért. Ennek az élménynek az emléke, a vágy az olyan közösségre, amely valódi segítséget tud nyújtani az igehirdetőknek, mély nyomot hagyott bennem. Egy évvel később, karácsonykor tüdőgyulladás miatt nem tudtam ellátni a szolgálataimat. Az ünnepi időszakban – és azon túl is – a legátus és a környékbeli pályatársaim siettek a segítségemre. Mélyen megerősített a tudat, hogy ennyire össze tudunk zárni, egyszerre számíthatunk egymásra és vigyázhatunk a másikra. Pozitív és negatív krízishelyzetekben egyaránt megtapasztalhattam a laikus baráti köröm támogatását is. Ugyanígy erőt adott, amikor én állhattam valaki mellé, segítve őt a maga küzdelmében. Erről általában könnyebben beszélünk, mint arról, amikor mi magunk szorulunk mások támogatására – pedig ez legalább olyan fontos tapasztalat.