(Kálvinista Szemle, VI. évf., 44. szám, 1925. október 31., folytatás)

Nem lehet célunk valami „dogma nélküli keresztyénség”. A XVI. századbeli reformáció egyik legfontosabb alapelve az, hogy az Írás alapján történt. Nem az egyház, nem is a pápa a végső fokon, hanem az Írás mondja meg, mit kell nekünk cselekednünk. Ezen a pontnál azonban nem álltak meg a reformátorok. Nem csináltak az Írás alapján egyéni tetszésük szerint valami új vallást, nem úgy jártak el, mintha előttük több mint tizenöt évszázad alatt semmi sem történt volna. Sokan elfelejtik, hogy a reformátorok egytől egyig elfogadták az apostoli hitvallást és általában az első négy egyetemes zsinat hitvallásait; használták továbbá nagy nyereséggel az egyházi atyák és főleg Augustinus írásait. Megmondták tehát világosan, hogyan értelmezik a keresztyénséget, megvoltak hitvallásaik is, amelynek értelmében tovább építettek az írás alapján. Ezért nem lett „szekta” abból, amit Luther, Kálvin s a többiek csináltak. A reformátorok tanították és elismerték a Szentlélek Isten csodálatos vezérlését nemcsak az egyes hívő, de az egyház életében is. […]

Aki tehát úgy képzeli el a jövő egyházát, mint ahol semmiféle dogmára nincs szükség, az nincs tisztában a gyakorlati élet ezerféle követelményével. […]

A XVI. században egyházreformáció volt, és nem szervezetlen ébredési (revival) mozgalom. A kettő közti különbség világos. Az utóbbi csak az egyes egyént tekinti, és nem számol az egyházzal. […]

Hatalmas eszköze ez a felséges Istennek. De nem elégszünk meg azzal, hogy felébredtünk. Munkához kell látnunk, cselekednünk kell. De hogyan cselekszünk és hogyan munkálkodunk, ha nincs határozott célunk és programunk?!

Nem lebeghetnek előttünk a keresztyénségnek csupán egyes főbb igazságai, mert tudnom kell, miért vagyok református, és miért nem akarok sem baptista, sem metodista, sem római katholikus lenni. (Folytatjuk.)