... fogadjuk, néha tetszelgünk abban, amikor nagyra tartanak, felnéznek ránk az emberek. Nehéz szerényen visszautasítani, helyreigazítani, hogy kiábrándítsuk őket, nem vagyunk különbek náluk. Barnabást és Sault, akit csak itt kezd Pálnak nevezni az író (ApCsel 13,9), az üdvösség evangéliumával misszióba indítja a gyülekezet Antiókhiából. Nagy utakat tesznek meg, de szinte mindig visszatérő tény a történetekben, hogy két szélsőséges hatást tapasztalnak az igehirdetés nyomán. Érthető is. A keresztyén igehirdetésnek csak ez a kétféle hatása lehet, vagy egyáltalán nincs hatása. Ha unalmas, langyos beszéd: közömbös a hallgatóság. De ha szívből jön, akkor vagy megtérnek az emberek – megérinti őket, változást hoz a gondolkodásukba –, vagy oly annyira meg mozgat, felforgat, hogy megköveznek érte. Néha szó szerint, néha csak szavakkal.

Az a zavarba ejtő, amikor meghasonlik a hallgatóság, és percről percre változik a szín. Nehéz eldönteni, mikor kell éleszteni tovább a tüzet, ezzel indulatokat gerjeszteni, aminek következtében egymás ellen fordulnak az emberek, és mikor kell inkább elmenni máshová. „Amikor a pogányok és a zsidók vezetőikkel együtt összefogtak, hogy bántalmazzák és megkövezzék őket, ők ezt megtudva elmenekültek Likaónia városaiba, Lisztrába, Derbébe és a környékre, és ott hirdették az evangéliumot.” (14,4–7) A misszióban könnyebb ezt a döntést meghozni, különösen akkor, amikor bántalmazás és megkövezés fenyeget, mert előttük ott az út, és még sok településre el kell jutni. Továbbmentek. De nem használhatjuk ürügyként ezt a megoldást a magunk gyávaságára, ha megfutamodunk egy gyülekezetből, mert nézeteltérésünk támadt valakivel, s lehet, hogy nem is a teológiánk, hanem a saját vérmérsékletünk miatt.

A továbbiak megmutatják, hogy ha kell, Pál a fizikai fájdalmakat, a megkövezést is elszenvedi a hitéért. De micsoda szélsőséges előzmények után! Lisztrában meggyógyít egy sántát, erre áldozatot akarnak bemutatni nekik, mert isteneknek nézik őket, mert nagynak, hatalmasnak látják a gyógyítót. Fürödhettek volna ebben a szerepben, az ünneplésben, de tudták, nem övék a dicsőség. Nem Pál teljesítménye. Szinte könyörögni kell, hogy eloszlassák a félreértést: „Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk”, halandók (15). A diadalmas ünneplések gyakran a tudatlanság és a félreértés következményei. Tévútra vezetnek, csapdák és kísértések az igehirdetőknek.

És a tömeghangulat változik. A másik végletbe. Felbujtották őket, hogy megkövezzék Pált… (Neki vajon eszébe jutott-e István arca és imádsága, amíg hullottak rá a kövek?)