(14) „Majd fölment az Úr házába…” (Ézs 37)

Mai Igénk az előző fejezetben leírtak folytatása. Ezékiás fenyegető levelet is kapott az asszír király megbízottjától. Tartalmára nézve ultimátumot. Arról szólt, milyen súlyos következménye lesz annak, ha Jeruzsálemet nem adják át harc nélkül az asszíroknak. Lélektani hadviselés. Elvenni az ostromlandó város lakosságának reménységét. Intő példaként utalt az asszírok győztes háborúira. Ez a sors vár majd Júda népére is, mert nem lesz, aki segítsen. Mit lehet ilyen helyzetben tenni, amikor szóban és írásban világosan tudtára adták Ezékiás királynak, hogy nincs értelme semmiféle ellenállásnak? Nos, nem tartott sietve haditanácsot. Nem osztotta ki a feladatokat, hogy ostrom esetén kinek mi a teendője. A fenyegető levelet bevitte a templomba. Kiterítette, s ezzel mintegy bemutatta Istennek: lásd, Uram, ezt mondják a tények. Olyan itt a király, mint a gyermek, aki a törött játékát az édesapja kezébe teszi – azzal a bizalommal, hogy ő biztosan tud megoldást találni rá. Lett megoldás. Isten Ézsaiás által szabadulást ígért. Maga az Úr lesz pajzsa a városnak (35). Éjjel az Úr angyala levágott száznyolcvanötezer asszírt, királyuk pedig elvonult onnan. Fenyegető helyzetünkkel, csorbult reménységünkkel járuljunk az Úr elé!

ApCsel 18,1–17

RÉ 289

(5) „Meghallgattam imádságodat…” (Ézs 38)

Ezékiás király beteg. Nehezíti a helyzetet, hogy a próféta tudtára adta, rendelkezzen háza felől, mert meghal. A király fal felé fordult, és sírva imádkozott. Az előző fejezetben népe volt kilátástalan helyzetben, s neki nem maradt más, mint az imádság. Itt ő jutott reménytelen helyzetbe. Az imádság utolsó esélyként maradt ismét. Isten ezúttal is meghallgatta a fohászát. A párhuzamos történet szerint (2Kir 20,7) préselt fügét tettek a király kelevényes testére, és meggyógyult. Az Úrnak van hatalma eszközökkel vagy éppen eszközök nélkül végbe vinni szabadítását. A király megerősítésül jelet kapott az Úrtól, hogy imádsága meghallgattatik. A palota napóráján az árnyék visszafelé haladt. Van, aki a Kr. e. 711. március 14-én bekövetkezett napfogyatkozással magyarázza a csodát. Úgy látszott, mintha a napsugarak visszafelé haladtak volna. Ha így van, 744 évvel később szinte napra pontosan, Kr. u. 33-ban, niszán hónapban, páska ünnepének közelében, a Vörös-tengeri csodás szabadítás ünnepére készülve, fényes nappal sötétség lett a földön (Mt 27,45), amikor az Isten Fia életét adta értünk. Jele ez annak, hogy a szabadító Úr kegyelmesen számontart, és az önmagáért tenni képtelen, fal felé forduló XXI. századi világunknak Jézusért új kezdetet ígér.

ApCsel 18,18–23

RÉ 228

(4) „Mit láttak a palotádban?” (39)

Meródak-Baladán, az akkor még nem jelentős Babilon kormányzója törekedett az asszír elnyomástól szenvedő országok uralkodóival kapcsolatot kiépíteni. Ezékiáshoz is követeket küldött a király csodás gyógyulása után. A látogatáson kívül célja lehetett, hogy az elnyomóval szembeni közös föllépésre őt is megnyerje. Ezékiás örült a vizitnek, de nem azzal a lelkülettel járt, mint amikor kétségbeesésében bevitte a templomba – mintegy az Úr elé tárta – az asszírok fenyegető levelét, és szabadulásért imádkozott (Ézs 37), vagy mint amikor betegségéből nem volt kiút, s az Úrhoz fohászkodott gyógyulásért (Ézs 38). Kéréseit Isten meghallgatta. Most ennek a lelkületnek nem látszik jele. A babiloni követeknek hatalma jeleit mutatta meg. Bevezethette volna őket a templomba is, szól hatott volna az Úr szabadító hatalmáról. Nem, ehelyett a kincstárát, az eladásra szánt finom olajokat és a fegyvertárát tárta a szemük elé. Következménye volt ez annak, amiről a krónikás így ír: „nem volt hálás az iránta tanúsított jótéteményért, mert felfuvalkodott...” (2Krón 32,25) Ahogyan az ember az értékeihez viszonyul, sokat elárul arról, mi rejlik a szívében. Ezékiás palotájában a követek kincseket láttak, de az Úr tetteit nem ismerhették meg.

ApCsel 18,24–28

RÉ 312

(27) „Miért mondod ezt, Jákób…” (Ézs 40)

A 40. fejezettel kezdődően új körülményekkel találkozunk, és új hang szólal meg. A babiloni száműzetés időszaka ez, Kr. e. 538 előtt. Az idegen földön töltött évek a száműzötteket fásulttá és reményveszetté tették. Közbeszéddé vált közöttük ez: „rejtve van sorsom az Úr előtt” (27), azaz Isten nem törődik velünk. A kilátástalanság az ember ajkára mindig tud hasonló panaszt adni. Ám az Úr oly közel volt a hazájukból messzi földre elhurcoltakhoz, hogy ismerte, idézni is tudta ezt a közbeszédet. Ismeri az ember életkérdéseit. Tudja, hogy a kiválasztottak is megfáradnak néha (30). A száműzött nép életkérdései, íme, istenkérdéssé lettek. Népét az Úr „Jákóbnak” és „Izráelnek” nevezi. Jákób, akinek az élete tele volt küzdelmekkel, itt ezért a száműzetésben élő elesett nép képe. Izráel pedig ugyanezen ősatyának Istentől kapott új neve, amely hangsúlyosabban fejezi ki a kiválasztásából fakadó méltóságot. Az Úr ismeri a szükségben élő ember mindkét arcát. Aztán a próféta által visszakérdez: „Hát nem tudod, nem hallottad?” (28) Nem azért teszi, mert nem tud valamit, hanem mert a kérdésével tudatosítani akar. Visszakérdez, hogy a válasz az övéiben szülessen meg: aki őrá vár, annak ereje megújul (31).

ApCsel 19,1–7

RÉ 447

(9) „Szolgám vagy! Kiválasztottalak…” (Ézs 41)

A prófécia az Isten népét nevezi „szolgának”. Különös szóhasználat. Isteni kiválasztottságánál fogva Izráel – szolga. Nem ezt várnánk. Inkább arra számítanánk, hogy legalább főember vagy fejedelem legyen. Kiemelt közösség. De nem. Szolga. Vajon miért? Mert ahol nincs szolga, ott úr sincs. Izráel szolga voltából látszik meg Istenének úr volta. Akit Isten kiválasztott magának, azt arra rendelte, hogy szavakkal és szavak nélkül, cselekedetekkel, a puszta létével, minden megnyilvánulásával hirdesse, ő az Úr. Isten népének el kell gondolkodnia azon, jelenléte mennyire irányítja a figyelmet az Úrra. Isten az övéi által is szeretné megnyerni a kívülállókat. A kiválasztottak Urukhoz való viszonyulása által is átszűrődik valami Isten mennyei világából, s közvetítőivé válhatnak az ő úr voltának. Ez a transparentia Dei titka, amikor az Úr jelenléte mintegy átsejlik választottjainak magatartásán. Pál apostolnak is megvolt az igénye erre: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit…” (1Kor 4,1) Mind Izráel, mind az egyház legnagyobb bűnei szolgai mivoltuk feladásából adódtak. Hamar feledésbe merül, hogy „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30)

ApCsel 19,8–22

RÉ 721

(1) „…törvényt hirdet a népeknek.” (Ézs 42)

A próféta ebben a mondatban foglalja össze Isten népe küldetését. Pontosabb értelme ez: kiviszi (!) Isten jogrendjét a népek közé. Szóhasználatában itt a pogány népekről van szó. Azokról, akik nem részesei az Ábrahám és leszármazottjai számára adott ígéreteknek (1Móz 12,2–3). Isten, íme, mégis számít a periférián lévőkre is, a „szigetekre” (Ézs 49,1), akiket Ábrahám későbbi utódai nem tekintettek az isteni ígéretek várományosainak. Ám itt a próféta szerint az Úr őket is be akarja vonni szövetségi rendjébe. Hozzájuk vigyék ki az Úr jogrendjét azok, akik ezt már megismerték. Képviseljék azt, ami az Istennel való szövetségből az emberre hárul. Isten népének missziós szolgálata „kivinni”, azaz mindenki számára ismertté tenni azokat az életszabályokat, amelyek a vele való kapcsolatból fakadnak. Kálvin ezzel összefüggésben azt írja, Isten jogrendjének nemcsak Júdában kell érvényesülnie, „hanem mindenütt a földön…, egy egészen új és hallatlan ígéretként. Hiszen Isten kizárólag Júdában volt ismert, a pogányok pedig minden kegyelem kilátásából ki voltak zárva. Ezért van nagy szükség ezekre a fényes bizonyságtételekre…” Jézus a keresztség elrendelésekor hagyta meg: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,19)

ApCsel 19,23–40

RÉ 765

(1) „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43)

A próféta az Urat teremtőnek nevezi. Teremtő, mert mindent véghez tud vinni, amit akar. Történelmi eseményekre és az ember személyes életére egyaránt igaz ez. Izráel értékelhette a száműzetést annak jeleként, hogy Isten elvetette népét. Ám nem jó, ha az ember a helyzete felől következtet Istenre, és nem a kijelentés oldaláról. Nemcsak a világ, hanem egy nép – köztük Izráel – is Isten teremtménye. Ám a teremtés mindig több egyszeri cselekménynél. Az Úr szüntelen tapasztalható beavatkozása a dolgok folyásába, miként itt is; Izráel szabadítása. Népek és egyének sorsát formálja, mint fazekas az agyagot. Közel jön népéhez, és biztat: „Ne félj!” Emberi létünkhöz tartozik, hogy olykor a félelem lesz úrrá rajtunk. Gyermekre és idősre, nemzetre és országra rátelepszik ez a nyomasztó érzés. Az Úr megváltói tevékenységének ígérete itt abban van, hogy kiáll az övéiért, és kiváltja őket reménytelen helyzetükből, mint aki hozzájuk legközelebb áll. Néven szólít. Ez azt jelenti, ami Jákóbbal a Jabbók réve mellett történt (1Móz 32,29). Új nevet kapott. Itt ezzel az Úr a száműzetés súlyos évei utáni új kezdet ígéretét adta népének. „Enyém vagy.” A névadó gondoskodik annak a létfeltételéről és biztonságáról, akinek a nevet adta.

ApCsel 20,1–6

RÉ 822