Nem olyan régen különböző felekezetű, az emberélet útjának felén már túljutott testvérekkel voltam együtt baráti társaságban. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, beszélgettünk erről-arról, hol itt, hol ott kristályosodott ki a diskurzus más-más téma és más-más ember körül. Amikor eljött a vacsora ideje, asztalhoz telepedtünk, s miközben ettünk, valaki vett egy kenyeret, megtörte és a mellette ülőknek adta. Lassan csend lett, és a vacsora spontán módon átalakulva az Úr emlékezetének alkalmává vált. Evangélikusok, katolikusok, reformátusok, szabadkeresztyén közösségek tagjai egyszerre ott találtuk magunkat téren és időn kívül, ahogy a kenyér megtört, s mint az emmausi tanítványok, úgy mi is felismertük a köztünk Jelenlévőt. A kenyér megtöretésének egyszerű megismétlése, a mozdulat ereje töredezett életünket eggyé tette az ő jelenlétének felismerésében. Ő megtöretett, hogy mi egyek legyünk.

Sokat töprengek azóta ezen. Merthogy olyanok voltunk akkor együtt, akiket Krisztus összeköt – de a rítus, a hitvallás, a narratívák és a bennük-általuk létrejött valóságok elválasztanak. S miközben megéltük a legmélyebb szinten az egységet Krisztusban, elméletileg mégis eretnekek voltunk (vagyunk).

Feloldható ez? Egyre-másra halljuk a különböző felekezetekből, hogy a keresztyénség legnagyobb botránya az, hogy nem tudunk úrvacsorai közösségben lenni egymással, ezt a botrányt mégis inkább fenntartjuk, mert komfortosabb, mint belátni: tévedtünk. Nem mi, reformátusok tévedtünk, és nem is a katolikusok tévedtek, hanem mi mindannyian. S nem is annyira abban, amit az utolsó vacsorán történtekkel kapcsolatosan írtunk, mondtunk, gondoltunk, hanem abban, hogy közösen távolodtunk el attól, amit a Názáreti tett, s így távolodtunk egyre inkább egymástól is. Merthogy – amint Pálnál olvassuk – Krisztus nem arra szólította fel övéit, hogy vitatkozzanak arról, amit ő tett azon az éjszakán, nem is arra, hogy tanokat építsenek rá, hanem arra, hogy azt cselekedjék, ismételjék az ő emlékezetére.