A legtöbb színésznő már kislányként erről a pályáról álmodik. Az ön esetében is így volt?

Teljes mértékben, nagyon korán kiderült. Állandóan szerepeltem, énekeltem, táncoltam és produkáltam magam, talpraesett kislány voltam. Tízéves koromban elkezdtünk zongorázni és hegedülni a nővéremmel, és akkor én már pontosan tudtam, hogy egyszer színpadon fogok állni. Elsősorban opera-énekesnőként képzeltem el magam.

Mit idézne fel a gyermekkorából?

Egy Őrszentmiklós nevű kis faluban nőttem fel, ez a mai Őrbottyánhoz tartozik. Tizennégy éves koromig laktunk ott a szüleimmel. Édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig revizor. Nem állíthatom, hogy különösebben jómódúak lettünk volna, de nem is nélkülöztünk. Persze az olyan luxust, mint amilyennek a televízió számított akkoriban, nem engedhettük meg magunknak. Az iskolai szünetekben és egy utcabeli ismerős családnál tudtam nézni, ha időm engedte. És ha tehettem, mit néztem? Mozartot, a Figaro házasságát és A varázsfuvolát. Ezeken nőttem fel. Ennek megfelelően kedvenc mesekönyvemként az Operák könyvét olvasgattam. A mai napig megvan, és az összes műnek tudtam a történetét: Verdi- és Puccini-operák, meg persze főleg Mozart.

Mennyire volt meghatározó a hit az otthoni légkörben?

A szüleim templomban esküdtek meg, később megkereszteltek minket, és járattak hittanra is. Tizennégy éves koromban konfirmáltam. Az igazat megvallva akkor elég kemény időszakban éltünk. Mivel édesanyám tanítónőként dolgozott, csak titokban járhattunk templomba. Konfirmálnom is csak a lelkésszel négyszemközt lehetett, én a gyülekezet előtt nem tehettem hitvallást.

A karzatról néztem, az osztálytársaim miként konfirmálnak, és ott zokogtam. Persze drámai vénám volt már akkor is... Ezért is alakulhatott úgy, hogy aztán az egész életemmel hitet teszek: az egész életemmel konfirmálok. Később olyan feladatokat, szerepeket kaptam, amelyekkel megmutathattam a hitem mind a színpadon, mind a televízióban vagy a rádióban. Kárpótolt engem az Isten.

Hogyan folytatódtak a tanulmányai, mi vezette a színművészet felé?

Budapestre jelentkeztem a konzervatóriumba, zongora szakra. Édesapám tudta, hogy nem maradhatunk Őrszentmiklóson. Takarékos, előre tervező ember volt. Így amikor nyáron megkaptuk a hírt a sikeres felvételimről, közölte a családdal, hogy befizetett egy kis lakásra, a fővárosba költözünk. Nekem is meg kellett barátkoznom ezzel a Budapesttel, de semmiért sem adnám, hogy falun nőhettem fel. A konzervatóriumban az egyik tanáromnak, Kertész Lajosnak református lelkészi végzettsége is volt. A zongorázás mellett ő mindig lelki táplálékot is adott nekem.

Rengeteget beszélgettünk Istenről, Jézus Krisztusról, a hitről. Lényeges olyan emberekkel is találkoznunk az életünk során, akik a helyes útra terelnek bennünket. Így jöttem rá, hogy nem az az én utam. Ott zongorázott mellettem Ránki Dezső, Schiff András, akik ma a legnagyobbak a szakmában. Annyi önkritikám volt, hogy beláttam: belőlem ugyan nem lesz zongorista, zenetanár pedig nem akartam lenni, így még tizenhét évesen a Pinceszínházhoz szegődtem, majd balettozni kezdtem.