(Kálvinista Szemle, VI. évf., 44. szám, 1925. október 31., folytatás)

Reformációra van szükség és nem revolúcióra. Különösen róm. kath. írók sűrűn hangoztatják, hogy az 1789-es francia forradalom az 1517-es reformáció gyümölcse. Pedig igen nagy a kettő közti különbség. A forradalom sajátsága a teljes felforgatás. A forradalom sohasem akar javítást csupán, hanem gyökeres változtatást. A forradalom nem a meglévő hibákat akarja kiküszöbölni, nem a fa vadhajtásait akarja lenyesegetni csupán, hanem a fát teljesen ki akarja vágni, és másikat ültetni. Azután pedig emberileg ki sem fejezhető különbség van az Isten Lelke által újjászületett ember és a hitetlen ember közt. Ki meri tehát Luthert vagy Kálvint egy színvonalra állítani a forradalom vezetőivel?! A reformáció nem dobott el mindent magától, reformáció volt az, nem revolúció. A reformáció célja az volt, hogy mindent megtisztítson az emberi tévedésektől az Írás alapján.

Nem visszafelé, hanem előre tekintünk. A XVI. századbeli reformáció egyik legnagyobb tanulsága végül az, hogy az Írás szemüvegén át kell néznem a múltat. A Szentlélek Isten vezérlése folytán és az Írás alapján ma sok dologban tovább látunk, mint a reformáció idején. Egy egész sereg olyan problémánk van, amiről még szó sem lehetett a XVI. században. Ott vannak például a szociális kérdések. [...]

Vannak dolgok, amiket ma még nem hordozhatunk el, de holnap megértjük. Nem várunk tehát új kijelentést. De hitünk szerint az Írásnak új és csodás mélységei nyílhatnak meg előttünk. Ami jó volt a XVI. században s jónak bizonyult évszázadok alatt, az azért volt az, mert a Szentíráson alapult, ez pedig jó és szükséges a jövőben is. De nekünk hinnünk kell azt, hogy olyan egyházi ideál áll előttünk, amit eddig még nem valósítottunk meg. Addig vezet Lelkével, s mi tudakozzuk az ő Igéjét. Naponkint megtisztítjuk önmagunkat s haladunk előre, fölfelé az ő parancsa szerint.

(folytatjuk)