A Szentírásban számos alkalommal találkozunk olyan helyzettel, amikor Isten így jelenti ki önmagát az őt kérdező embernek: én vagyok az, aki teremtettem ezt a világot. Isten azért teszi ezt, mert az ember sokszor megfeledkezik Teremtőjéről, Alkotójáról, és emlékeztet arra bennünket – ahogyan heti bibliai szakaszaink sorában is olvashatjuk –: „Én alkottam a földet, és én teremtettem rá embert. Az én kezem feszítette ki az eget, minden serege az én parancsomra állt elő.” (Ézs 45,12)

Jób szenvedései közepette és a barátaival való vitatkozásai után így szól hozzá az Úr: „Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem?” (Jób 38,4) Jóbnak meg kell aláznia magát Teremtője előtt, és el kell ismernie, hogy nincs más isten, nincs más olyan úr, aki a semmiből világot tudott volna alkotni, aki embert tudott volna formálni a maga képmására.

Ma is mennyien megfeledkeznek arról, hogy kicsoda e világ Ura, amikor gőgjükben azt gondolják, hogy ők maguk életnek és halálnak urai, és ők maguk képesek irányítani e világnak a sorsát és alakulását! Pedig egyedül csak Isten az életnek és halálnak Ura, aki a semmiből a világot létrehozta: „a világosság Atyja” (Jak 1,17). Ez az Isten, aki a világosságot alkotta (Ézs 45,7), aki elküldte közénk a Világ Világosságát (Jn 8,12), aki a testet öltött Ige (Jn 1,16), aki megvilágosít minden embert (Jn 1,9).

Advent ünnepével elkezdődik az új egyházi esztendő, amely különös alkalom arra, hogy az eljövendő Úrban meglássuk az Isten hatalmát, aki egyszülött Fiában eljött közénk, hogy a sötétség szűnjön, a szomorúság örömre, a halál életre változzon. Az ő fénye és világossága ragyogja be ünnepre készülésünket és életünket! „A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.” (Ef 5,9)