Huszonöt év történelmi távlatban nem nagy idő – bár nekem még mindig eddigi életem nagyobbik felét jelenti. Épp az ezredfordulón, kereken negyed századdal ezelőtt indult el a Károli Gáspár Református Egyetem kommunikációs képzése, és magam is az első évfolyam hallgatói között lehettem – jelenleg pedig a képzés egyik oktatója vagyok.

A református egyetemet kevéssel azelőtt alapították, egybegyúrva a Nagykőrösön azonnal a rendszerváltozáskor újrainduló tanítóképzőt, a pesti teológiát és a frissen alapított bölcsészettudományi kart. Ez utóbbi első képzései a „klasszikus” humán egyetemi stúdiumok (egyben tanárképzések) voltak: magyar, történelem, idegen nyelvek.

A kommunikáció szak megalapítása hallatlan bátorságra vallott ebben az időben: (az előbb említettekkel szemben) sem meghatározó hagyomány nem volt a magyar felsőoktatásban, sem az nem volt világos, a munkaerőpiac (az ország még tanulta ezt a szót) mihez kezd majd a keresztyén közegben képzett médiaszakemberekkel.

Az alapító, Buda Béla részben szeretett egyháza iránti elkötelezettségből, részben pedig nyilvánvalóan oktatói-kutatói ambíciói okán vállalta ezt a történelmi szerepet.

Buda Bélát sokoldalú tudósnak ismertük: bár életének nagyobbik felét a szocializmus bezárt világában élte, számos nyelven olvasott, a hetvenes-nyolcvanas évektől megjelenő önálló kötetei a korban szinte példátlan áttekintését adják a humán tudományok korszerű eredményeinek. De lelki, bibliás ember is volt, és elsősorban talán: gyógyító – terapeutaként az egyén, tudományszervezőként, tanárként a közösségek gyógyítója, a nehéz időkre is felvértező tudás és viselkedés átörökítője.