A budapesti agglomeráció északkeleti övezetében, a Gödöllői-dombságban fekvő, több mint hétezer lakosú Őrbottyán 1970. július 1-jén jött létre két falurész – az oklevelekben már 1344-ben is szereplő Őrszentmiklós (villa Sancti Nicolai) és az 1376-ban említett Vácbottyán – összeolvadásával. A reformátusok hagyománytiszteletből megtartották az őrszentmiklósi nevet, utalva arra, milyen jelentős szerepet játszott a gyülekezet a település történetében. A két korábbi község eltérő fejlődése után Őrbottyán – egyesülésük révén – ma kertvárosias jellegű, de történelmi gyökereit számontartó, felekezeti hagyományokban gazdag településként él.

Az őrbottyáni reformátusok első temploma a reformáció korában épült, de 1719-ben a katolikusokhoz került. A gyülekezet 1800-ban új, egytornyos templomot emelt a jelenlegi helyén, amelyet később kinőttek. Helyére 1936-ban készült el a ma is álló, tágas, világos belső terű épület: hét méter magas hajóval, a sarkon a több mint huszonöt méter magasra emelt, kétszáz éves toronnyal és háromszáz ülőhellyel.

A templom előtt, illetve az udvarán pezseg az élet, amikor egy novemberi vasárnapon megérkezünk Őrbottyánba, hogy részt vegyünk a hálaadó istentiszteleten, amelyet Szabó Lajos, a gyülekezet egykori lelkipásztora halálának százhuszonötödik évfordulója alkalmából tartanak. Az ő ideje alatt váltak szórványból anyaegyházközséggé. A közösség közvetlenségét már az első pillanatokban megtapasztaljuk, percenként ránk köszön valaki ismeretlenül, és bentebb invitál. Nem is mondunk nemet. Az udvaron áll a gyülekezeti ház is, amely egyben parókia és lelkészi hivatal. Tornácán már ott sorakoznak a szeretetvendégséghez megterített asztalok. Mint később kiderül, nemcsak a mai alkalom kedvéért van ez így, hanem minden vasárnap, a gyülekezeti Sütimisszió szolgálói jóvoltából. A ködös, szürke idő ellenére az emberek vidáman, bár kezüket gyakran összedörzsölve beszélgetnek, majd a harang hívó hangjára bevonulnak Isten házába. (Utólag is elnézést kérünk a presbitériumtól, ha tudatlanul az ő padjukba ültünk volna be.) Bár nem háromszázan, de szép számmal vagyunk jelen, leheletünk sem látszik, tizenhárom fok a benti hőmérséklet.

KÖVEK

Az istentisztelet hagyományos református liturgia szerint zajlik, Kovács Tamás Józsué könyvének negyedik fejezete alapján prédikál a tizenkét emlékkő felállításáról. „Legyen ez emlékeztető jelül közöttetek” – idézi az Igét a lelkipásztor. A kövek azt hirdetik, hogy a hit nem felejt – újra meg újra emlékeztetnek Isten megtartó tetteire. A Jordán képe ma is beszédes: az élet időnként csapkodó, zavaros folyammá válik, amely előtt tehetetlenül áll az ember. – Éppen ezért szükséges látnunk, hogy ezen az akadályon csak az Úr vezetett át bennünket – hangsúlyozza az igehirdető.

Kovács Tamás szerint ez az ünnep is ilyen emlékkő. A százhuszonöt éve elhunyt Szabó Lajos szolgálatáról kiemeli: nem az ő keze volt erős, hanem az Úré, akinek engedelmes eszközeként élt. A múlt kövei így nem a puszta megemlékezést szolgálják, hanem annak felismerését, hogy mindez az Isten kegyelmének ajándéka. Az emlékezés két veszélyét – az öndicséretet és a felejtést – is néven nevezi: az egyik, amikor valaki úgy gondolja, csak magának köszönheti az elért eredményeket, a másik, amikor „a hála helyén üresen marad a szív”.

Figyelmeztet, hogy emlékezetünknek is Krisztusra kell mutatnia, arra a bizonyos sarokkőre, aki nem csupán emlékeztető, hiszen ma is él. – Ő az, aki akár ma is megállítja a vizeket, és vezeti népét – fogalmaz Kovács Tamás, aki végül arra hív, legyünk mi is kövek ebben a falban, vagyis mindenki járuljon hozzá imádsággal, szolgálattal, hűséggel a gyülekezet jövőjéhez. Így válik az emlékezés bizonyossággá: aki eddig megtartott, az ma is, holnap is megteheti.

SZABÓ LAJOS ŐRSZENTMIKLÓSON

A prédikáció után Szabó Géza kántor, Szabó Lajos lelkipásztor unokája lép az úrasztalához, hogy a nagyapjáról beszéljen. Azzal kezdi: őt Isten indította arra, hogy „rendet tegyen” édesapja, illetve nagyapja emlékével kapcsolatban. A Szabó Lajos életének és munkásságának feltárását célzó kutatás 2019-ben indult, s bár kevés dokumentum maradt fenn, a levéltári munkának mégis meglett az eredménye. A lelkészi hivatalban például ma is őrzik azt a keresztelőkancsót, amellyel Szabó Lajos – az önálló anyaegyházközséggé érett őrszentmiklósi gyülekezet első lelkipásztora – saját gyermekeit (is) keresztelte. Az anyakönyvben ott sorakoznak a bejegyzések: Lajos, aki karácsony napján meghal, majd Mária, Géza, az ikrek, Irén és Katalin, akik közül Irén halva született, s végül a legkisebb, Lajos. A család történetét részben az unoka rekonstruálta, részben pedig Jancsó Attila dömsödi helytörténész, majd Porubszky Helga kutató egészítette ki.

Beszámolójukból kiderül, hogy Szabó Lajos 1891-ben került Őrszentmiklósra, amikor a gyülekezet éppen önállósodásának terheit viselte. 1889-ben nyerte el az anyaegyházi státuszt, ám kétségek voltak afelől, fenntartja-e magát. A következő évtizedben ezért sorra igényelt és kapott egyházi segélyeket: kölcsönök, támogatások jelzik az alapozás küzdelmes éveit. A lelkész esketett, temetett és keresztelt, ő vezette a régi miklósi családokat – Tóth, Karinthy, Barsi, Gyügyei, Lehoczky –, és a szolgálat mellett intézményalapító: az 1894-ben létrejött hitelszövetkezet az ő kezdeményezésére született meg.

Szabó Lajos lelkesedése és felelősségérzete a felekezeti hullámzásban is megmutatkozott. Amikor a helyben erősödő baptista mozgalom több református családot is elvonzott, határozottan kiállt gyülekezete mellett; ugyanakkor ő adta össze az első magyar baptista egyház alapító vezetőjét, Udvarnoki Andrást és Tenke Juliannát, jelezve, hogy a személyes szeretet és a szolgálat felülírja a feszültségeket.