Mit jelent önnek, hogy a közelmúltban éppen az a közösség tüntette ki díszpolgári címmel, amelyben több mint három évtizede él és szolgál?

Számomra ez azért különleges, mert azoktól kaptam, akikkel együtt építettük a települést. Nem kívülről érkezett az elismerés, hanem olyan emberektől, akikkel nap mint nap találkoztam, együtt dolgoztam – akikkel együtt éltem. Harmincöt év hosszú idő, az ember szinte eggyé válik a hellyel. Ezért érzem úgy, hogy ez a cím nem egy pozíció vagy hivatal elismerése, hanem mintha a közösség azt mondaná: itt van a helyed, közöttünk. Ez megható és felemelő.

Édesapja Molnár Miklós putnoki, ceglédi, majd Budapest-Kálvin téri lelkész volt, vagyis lelkészcsaládban nőtt fel. Milyen ezt gyerekként megélni?

Ennek egy gyerek életében mindig vannak könnyebb és nehezebb oldalai. Édesapám tartotta a gyermek-isten tiszteleteket, amelyeken részt kellett vennem, bár ez soha nem volt nyomasztó kötelezettség. Csak felnőtt fejjel látom igazán, mennyit kaptam ezekből: a bibliaismeretem jelentős része a mai napig ezekre az alkalmakra épül. Ami nehezebb volt, az a környezet felől érkező elvárás, hogy egy lelkészgyereknek hogyan „kell” viselkednie. Közben persze rengeteget tanultam abból is, hogy amit egy gyerek nem élhet meg a maga idejében, amit elfojtanak benne, az később úgyis előjön valamilyen formában. Jobb tehát, ha egy gyerek olykor csínytevő, ha kipróbálja a határait – ezek révén tanul legtöbbet.

Beleszületett a hitéletbe, de mikor vált ez puszta háttérből tudatos, személyes döntéssé az életében?

Tulajdonképpen beleszülettem és bele nőttem a hitbe, amely minden tekintetben meghatározó számomra. Nem tudnám konkrét időponthoz kötni, inkább folyamatos érési folyamatként látom. Gyerekkoromtól kezdve rengeteg hitbeli megtapasztalásban részesültem. Bennem már egészen korán kialakult az a meggyőződés, hogy Isten: szeretet – ez fizikailag nem megfogható, mégis rendkívül fontos alapélményem. Soha nem rettentett a „fenyítő Isten” képe. Azt pedig idővel megtanultam, hogy fegyelmezni is csak szeretetben lehet.

Két ciklusban is polgármesterré válasz tották Berekfürdőn. Miért vállalta el ezt a feladatot?

Nem készültem polgármesternek, de mindig fontosnak tartottam, hogy tegyek azért a közösségért, amelyben élek. A közösségi lét, az együtt gondolkodás és az aktív részvétel végig meg határozó szerepet játszott az életemben. Természetes volt számomra, hogy ha egy közösséghez tartozunk, akkor annak döntéseiben is felelősen részt kell vennünk. Már fiatalon így tekintettem minden helyi vagy országos választásra, szavazásra vagy népszavazásra: el kell mondanunk, miként látjuk a dolgokat, hogy ne csak mások gondolatai jelenjenek meg a szavazatokban, hanem a sajátunk is. 1991 nyarán kerültünk Berekfürdőre, amely akkor vált önállóvá. Az első helyhatósági választás után többen is megszólítottak, hogy a következőn induljak el képviselőnek. Jólesett a megelőlegezett bizalom, és nem sokat gondolkodtam: elindultam az esélytelenek nyugalmával. Meglepően sok szavazattal bejutottam a képviselő-testületbe, majd minden ciklusban újraválasztottak. Idővel úgy láttam, hogy településünkön nem kap elég hangsúlyt az idegenforgalom, pedig a mi térségünkben ez kulcskérdés. Ezért indultam el a polgármester-választáson.

Milyen elvekhez ragaszkodott polgár mesterként is?

Az egyik legfontosabb a folytonosság: sok mindent szerettem volna tovább vinni az elődöm munkájából, különösen a kulturális élet támogatását. Ő három művésztelepet indított be – festő-, író- és kézművestábort –, és fontosnak tartottam, hogy ezek továbbra is élő részei maradjanak a településnek. Ezzel párhuzamosan kiemelt értékként tekintettem az idegenforgalomra is. A mezőgazdaság jól működött ugyan, de kevés helyi embernek adott munkát, így a lakosság nagy része közvetlenül vagy közvetve a turizmusból élt. Ezt a területet minden lehetséges módon erősíteni kellett – pályázati forrásokkal, vagy ha éppen nem volt erre lehetőség, akkor önerőből.

Mindehhez szorosan kapcsolódott a személyes kapcsolattartás az emberekkel. A falugyűlések előtt külön odafigyeltem arra, hogy minél többekkel beszélgessek – olyanokkal is, akik nem engem támogattak –, és olyan problémákat is meghalljak, amelyek addig esetleg rejtve maradtak. A gyűléseken igyekeztem elébe menni a kellemetlen kérdéseknek.

Ha valami nem sikerült, őszintén elmondtam, miért történt úgy – akár az én hibámból, akár a körülmények miatt. Úgy gondoltam, a tiszta beszéd bizalmat épít. Fontos elv volt számomra a civil szervezetek függetlensége is. Hagytam, hogy a helyi egyesületek önállóan dolgozzanak; nem az irányításuk volt a feladatom, hanem hogy támogassam a munkájukat. Emellett lényegesnek tartottam, hogy a különböző területek vezetői maguk számoljanak be a saját munkájukról, így a felelősség és az átláthatóság mindenki számára egyértelmű legyen.