Édesanyám szigorúan nevelt. Kiskoromtól kezdve az udvari itatóvályúban kellett minden este derékig mosakodnom, még akkor is, amikor a hártyajeget kellett feltörnöm, hogy tisztálkodhassak…

Még iskolába járás előtt történt, hogy a lábaim ősszel megfáztak, s elvesztettem a járóképességemet. Mint egy járni tanuló kicsit, babaketrecbe tettek heteken át, mert nem bírtam állni a lábamon. Édesanyámék féltek, hogy lebénulok iskola előtt. Édesapám lovaskocsival ment Megyerre, Tótfaluba a két orvosért. Meg kell említenem a nevüket: Drugár László, a megyeri és Mesterházy Béla, a tótfalusi mindenhez értő, kiemelkedően tisztességes, becsületes, nagy tudású, a gyógyítás iránt elkötelezett orvos volt. Meggyógyítottak. De nem volt szabad a Dunában fürdenem, mert lebénulhattam volna. Így, amikor a szőlőben dolgoztak a szülők, nekem a forró, égető homokba kellett dugdosni a lábamat.

Egy alkalommal a bal bokámon féldiónyi dudor nőtt. Ezt úgy távolították el, hogy édesapám lefogta a lábamat, Mesterházy doktor a kezemet, édesanyám a fejemet, s Drugár doktor egyszerűen ollóval levágta a nyílt húst a bokámról. Az ájulás környékezett. A sebhely megmaradt évtizedekig.

Harmadikos koromban iskolakezdéskor édesanyám sem a faluban, sem Szentendrén nem kapott cipőt a lábamra, így október közepéig mezítláb jártam iskolába. Az előttem lévő pad alatt ki volt vájva a padló, s az alatta lévő homokba dugtam a lábaimat melengetni.

Akkoriban a rendszer belénk akarta táplálni az internacionalizmust, ezért olyan pamfleteket kaptunk, amelyeken nyolc-tíz nyelven egyszerű, a hétköznapi érintkezéshez szükséges mondatok álltak. Rajtam kívül senki sem tanult belőlük, én viszont az egzotikusnak tűnők közül megtanultam a japánt, a kínait, az arabot. Szünetben a legviccesebbet, a kínait velem daráltatták el az osztálytársaim. Majd megszakadtak a nevetéstől. Még ma is tudom a szöveg kétharmadát.