(1) „De most hallgass rám, szolgám…” (Ézs 44)

A próféta a megújuláshoz vezető utat mutatta meg a hallgatóságának. A száműzött népet a több évtizedes száműzetés Babilónia földjén csüggedtté és lelkileg megfáradttá tette. Ki-ki elpanaszolta a maga sérelmét a másiknak. Pedig nem az a meghatározó, mi történik velünk – ezt nem mindig tudjuk befolyásolni –, hanem inkább az, hogy ami velünk történik, miképpen hat ránk, mit vált ki belőlünk. Az idegen földre száműzött nép talajvesztetté vált. Ám most mintha Isten felemelt ujját látnánk, amikor a próféta beszél: „De most hallgass rám!” Minden megújulás azzal kezdődik, hogy hagyjuk, Isten lecsendesítsen bennünket, mert akkor tud ő megszólalni. Az Úr tudtára adta népének, hogy továbbra is a kiválasztottja. Advent első vasárnapján Isten szeretné anyaszentegyházát csendre inteni. Babilónia földjén kiveszett a hazájukból elhurcolt emberekből a reménység. Isten úgy rendelte, hogy felülről, Lelkéből szeretne adni népének. Ez a Lélek olyan lesz, mint amikor a víz megáztatja a földet, és a növények megelevenednek. A kiüresedett lelkeknek az Úr új reménységet adott. Erről külső jel is tanúskodik. Az, hogy a száműzöttek erről vallást tettek: „Én az Úré vagyok!” (5) A vallástétel lényege abban áll, hogy az ember megvallja, mit jelent neki Isten.

ApCsel 20,7–12

RÉ 390

Fodor Ferenc

(9b) „Mondhatja-e formálójának az agyag: Mit csinálsz?” (Ézs 45)

Nem erről szól-e Pinokkió önfejűsége, amely miatt megjár bábrabságot, szamárszigetet és bálnagyomrot is – sok fájdalmas tapasztalatot, mielőtt a fiúságba megérkezne? A fiúsághoz el kell ismerni Istent Atyaként, azt a nagybetűst, aki mindenben kompetensebb, akinél ott van minden terv és stratégia, és akire csak a teljes odaadás és ráhagyatkozás lehet a válaszunk. Isten itt szelíden emlékeztet: egyedül az lenne jogosult a számonkérésre, kritikára és szemrehányásra, aki legalább olyat tud alkotni, mint ő. Nos: tud az anyag kezek nélkül cserépedényt formálni? Ki tudjuk magunkat húzni a gödörből a saját hajunknál fogva? Eszköztelenek, ennélfogva sikertelenek vagyunk önmegváltó próbálkozásainkban, kapaszkodjunk bár dogmákba, hagyományba, kultuszba, tudományba... A mi utunk egyedül a csodálat, a hála és a kérés lehet. A csoda akkor történik, amikor feladjuk az élet alakításának a vágyát, és rájövünk, akár élvezhetnénk is azt, ahogyan az Atya formál. És akkor – legyünk akár éppen egy bálna gyomrában – megérkezünk a fiúságba. Magunk körül forgás helyett lehet élvezni az ő melengető érintését, csodálni a szándékait, hálásnak lenni, amiért még mindig nem mondott le rólunk.

ApCsel 20,13–16

RÉ 382

(4b) „Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézs 46)

Lelepleződést hoz elénk a fejezet. Ki képes hordozni kit? Azok a bálványok, amelyeket az emberek hordoztak, megéljeneztek, öltöztettek, áldozati étellel, talán emberáldozattal is igyekeztek lekenyerezni, először lekerülnek a kezekből. Egyszerű teherré válnak állatok hátán, mint egy zsák liszt vagy építőanyag. Majd végképp a porba hullanak, amikor a próféta szava által Isten megmutatja élettelenségüket. Szava, tettei, embereket megtartó hordozása mellett kiviláglik, égbe kiált a bálványok tehetetlensége. Míg azok fogságba vittek, az Isten szabadít. Akikhez az emberek a reményeiket kötötték, lélektelen tárgyakká, giccsekké váltak az igazság fényében. És micsoda fordulat: az igaznak bizonyuló Isten mégsem kéri, hogy emeljük őt még magasabbra, hordozzuk körömszakadtig. Ő visz. Ő hordoz. Ő cselekszik. Nem kell lenyűgözni. Három felszólítása hangzik: hallgassatok rám, emlékezzetek, hallgassatok rám! Csak kapcsolódni kell. Figyelni Istent, ahogy ma is cselekszik. S ha így teszünk, a fogvatartóink fogságba esnek. A minket hatalmukban tartó gyarlóságok porba hullnak. De képesek vagyunk-e hagyni Istennek, hogy vigyen? Le tudunk-e mondani az erőfeszítés bálványáról?

ApCsel 20,17–38

RÉ 375

(7a) „Azt gondoltad, hogy úrnő maradhatsz örökkön-örökké?” (Ézs 47)

Osztálytalálkozón jártam, és megrázott, hogy épp a sikervárományosok, a nagy jövőre rendeltek kallódnak céltalanul. Sok talentum, jó lehetőségek tükrében nagy dráma ez. Babilóniát is olyan fiatal lány képében rajzolja elénk a próféta, mint aki előtt fényes jövő állt, tele potenciállal, kimeríthetetlen lehetőségekkel. Ézsaiás festi ezt a szép képet, de hamar torz, megcsúfoló akttá változik az ecsetje nyomán. Aki hajdan luxussal utazott a vízen, most – szégyenére – kénytelen belegázolni. Akiről úgy gondolták, virágzás és termékeny élet áll előtte, most özvegységet és gyermektelenséget lát, magányt. A fordulat oka nemcsak az elbizakodottság, a foglyokkal való embertelen bánásmód, nemcsak a varázslás, hanem elsősorban az, hogy Isten Izráel szabadulását akarja. Nincs olyan hatalom, amelyet terve szerint meg ne dönthetne. A zsarnokból kiszolgáltatott lesz. Isten az ő országának igazságát villantja fel egy pillanatra, melyet Jézus később a hegyi beszédben bővebben is láttat. Amikor ma azt imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod, ahogy a mennyben, úgy a földön is, jusson eszünkbe, hogy ezzel a minden kori világrendet feje tetejére állító isteni berendezkedésért imádkozunk. Készen is állunk erre?

ApCsel 21,1–16

RÉ 384

(11a) „Önmagamért, önmagamért cselekszem…” (Ézs 48)

Ahogyan Pinokkió elkerülhette volna az egész kalamajkát, ha egyszerűen élvezi az életet Dzsepettóval, az alkotójával, és szót fogad, a nép is elkerülhette volna a fogságot, ha engedelmeskedik Istennek. A Teremtő sajnálja az övéit, akik nem hallgattak rá. Szánja őket. Milyen szívfájdalom az egy szülőnek, ha végig kell néznie a gyermekének azt a szenvedését, amely elkerülhető lett volna, amelyre figyelmeztette! „Bárcsak figyeltél volna parancsomra…” Viszont itt új idősík kerül elő a fejezetben: de most. Itt az új esély. Nem a nép változtatott a sorsán, nem vezekelték le a bűnt, nem érdemelték ki az új esélyt. Isten nem titkolja: saját magáért adja az új távlatot. Elhozza az új exodust önmagáért. Kiválasztott egy népet, és ha a másik fél nem is, ő hűséges ehhez a választáshoz. Irracionálisan, mint a tékozló fiú atyja, aki magát is lejáratva megy elébe annak a megcsúfoltnak. De ezért legalább most mondjátok: megváltotta az Úr szolgáját, Jákóbot! Ne titkoljátok el az események mögött álló és azokat irányító Istent! A próféta kérése, hogy legalább most mutassunk fel rá! Legyünk élő bizonyság! Az életünkön mutassuk meg kegyelmét, és ne titkoljuk el: nem azért kapjuk, amilyenek vagyunk, hanem azért, amilyen ő.

ApCsel 21,17–26

RÉ 389

(16) „Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49)

Mennyire erős kép a tenyérbe vésés! Ezzel veszi fel a vitát Isten a népnek azzal a panaszával, hogy el feledkezett volna róluk. Ha valami vésve, metszve, gravírozva van, nem mosódik csak úgy le. Különösen nem olyan sokat használt testrészen, mint az ember tenyere. Az folyton szem előtt van. Ézsaiás szavain át olyan megszabadítás rajzolódik ki, amely nem minimalista túlélés csupán. Olyan helyreállítás, mely egyrészt Isten jelenlétével és folyamatos aktív segítésével megy végbe, másrészt amelynek végén emberi elmét meghaladó módon virágzó lesz az élet. Még olyan fiak is előkerülnek, akikről nem is tudtak… Nem kis meglepetés ebből a vesztes helyzetből a nem várt gyarapodás. Ez már túlmutat Izráelen. „Népek világosságává teszlek – mondja az Úr –, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” Már látszik, hogy a kiválasztott nép csak első zsengéje annak a nagyszabású tervnek, amelyet Isten az övéiért végbevisz. A tenyérbe vésés képe nekünk már többet mond, mint az akkori embernek. Mert a szemünk előtt meg jelenik Jézus kitárt keze a kereszten. Meggyőződésem szerint feltámadása után csak azért maradt rajta a kezén a seb, hogy jel legyen arra: Isten nem feledkezik meg rólunk.

ApCsel 21,27–40

RÉ 393

(6) „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.” (Ézs 50)

Az eddigi népközpontú hang személyesre vált. Hagytam… pedig nem én érdemeltem… Mennyire kivételes felfogása ez a szenvedésnek! Nem leli örömét benne, nem élteti a fájdalmat, mint valami hősi eseményt, tettet vagy nemesítőt, de nem is keseredik bele. Az Úr szolgája tudatosan vállalja, nem eltagadva annak rossz és megalázó, ráadásul indokolatlan voltát. Ha belegondolok, mikor viseltem a legnagyobb békességgel azt, hogy hasson rám egy olyan konfliktus, amely másoké volt, vagy mikor nyeltem el zokszó nélkül mások indulatát – mind olyan helyzetek voltak, amikor a legszorosabban kapcsolódtam Istennel. A bántás mögött fellelhető sátáni akkor nyer, ha keserűvé, panaszossá tesz, és eltérít a küldetéstől. De a próféta nem erre mozdul. Nagyobb igazság, mélyebb megtapasztalás hangzik a szájáról: íme, az én Uram az Úr, aki megsegít engem! Míg mások érdemtelenül bántanak, ez az Úr érdemtelenül a kegyelmébe vesz és üdvözít. És mi ehhez az utóbbi érdemtelenséghez képest az előző? Találkozva a másodikkal súlytalan az első. És ennek kulcsa az, hogy minden napja Istennel és az ő tanításával kezdődik. Ahogyan a sérelemre reagálunk, el kell hogy gondolkodtasson az istenkapcsolatunkról.

ApCsel 22,1–21

RÉ 395

Bella Violetta