Milyen családi és lelki háttérből származik?

A kifejezetten erős református identitásom kialakulása a születésemig nyúlik vissza. Egész életemben hithű, imádkozó református család vett körül, akik a nehézségeik ellenére mindig megmaradtak a hitüknél. A nagymamám diakonissza volt, a nagyapám pedig diakónus, és bár amikor gyermekeik születtek, ott kellett hagyniuk az egyházi szolgálatot, mindig imádkozó, hitvalló házaspár maradtak. A keresztszüleimmel gyermekként rengeteg időt töltöttem.

A keresztapám, Szűcs András lelkész és a felesége nyaranta gyermektáborokat tartottak Agárdon, ezeken a testvéreimmel együtt mindig részt vettünk. Mivel a keresztapám Solton szolgált, közel Bajához, hozzá jártunk át istentiszteletekre, én ott is konfirmáltam. A családom továbbá tele van zenészekkel, igyekeztünk mindig ezzel a tudásunkkal is az Urat szolgálni. A fiam tizenkét éve Érsekcsanádon orgonál, én pedig presbiterségem mellett tagja vagyok a református énekkarnak. A hit így is mindig az életünk részét alkotta.

Miként éli meg a hitét a mindennapokban?

Számomra a keresztyén hit nemcsak vallás, nem puszta szabályrendszer, hanem élő kapcsolat Istennel, aki Jézus Krisztusban megmutatta a szeretetet, kegyelmet és a megbocsátás lehetőségét. Érzem, tudom, hiszem, hogy van valaki, aki ismer, szeret, minden lépésemet ismeri és vezet engem az egész életutamon akkor is, amikor bizonytalan vagyok. Ez erőt és reményt ad a mindennapokban. Ugyanakkor a hit állandó úton létet is jelent, egész életen át tartó tanulást. Észbelileg is, érzelmileg is egyre szorosabb kötődést Istenhez, egyre több tudást róla. Lenyűgöző az a tudat, hogy van valaki, aki szeretetből formált meg és hív magához. A legnagyobb erő a szeretet, a legmélyebb igazság a kegyelem és a legnagyobb csoda maga az élet.

Pedagógusként mit tekint a legnagyobb küldetésének?

Úgy gondolom, pedagógusként a legnagyobb küldetésem: segíteni a gyerekeket abban, hogy felfedezzék a bennük rejlő értékeket, fejlesszék a képességeiket, és olyan inspiráló, biztonságos, elfogadó közeget teremteni a számukra mind osztályfőnökként, mind szaktanárként, amelyben a tanulás öröm, amelyben megtanulnak bízni saját erejükben, és látják a lehetőséget a fejlődésre. Nem csupán a tudás átadása a fontos, hanem hogy a gyerekek észrevegyék az értékeket, az örömöt a világban. Inspiráló közeget kell létrehozni, olyan útravalóval ellátni őket, hogy emberséggel, nyitottsággal, ön álló gondolkodással járják az életútjukat. És a maguk eszközeivel próbálják a világot jobbá tenni – mindenki hozzá tud tenni ehhez egy kicsit.

Mit gondol, mennyire feladatuk a tanároknak emberileg és szakmailag is példát mutatni a diákoknak?

Szerintem ez alapvető feladata a tanároknak. Én sem csak az orosz és angol szavakat igyekszem átadni. A pedagógus az egész lényével tanít, azzal, hogyan áll a gyerekekhez, miként reagál a problémáikra. Volt két olyan tanítványom is, akik – mint később megtudtam – miattam választották a pedagógusi pályát. Az én példámat akarták követni, úgy akarnak tanítani, mint én. Büszkén mondhatom ezek szerint, hogy az emberi magatartásom inspirálta őket, amiért nagyon hálás vagyok.

Volt olyan pillanat az életében, amikor különösen közel érezte magát Istenhez?

Több is. A legutóbbi, amikor édesapám halála előtt negyven napig jártunk hozzá a kórházba. Azokban a napokban végig éreztük Isten jelenlétét. Az egész család gyakran látogatta, együtt imádkoztunk, rajta is végig láttuk, tudja, mi következik, de nyugodtan viselte. Ő is történeteket mesélt, imádkozott velünk, végig megmaradt a hite és a tartása. Amikor megkaptam a halálhírét, a kezdeti sokk után engem is végtelen nyugalom járt át, mert tudom, hogy még találkozni fogunk.