Milyen személyes érintettségük van a hit és a munka integrációjában?

Lovas András: Lelkipásztorként arra érzek indíttatást, hogy ebből a szerepből kilépve nem főállású keresztyén munkások életében is meglássam Isten elhívását. A feleségem például festőművész: ez távolról sem jelenti azt, hogy hite bibliai történetek illusztrálására korlátozná őt. Hivatása lényege, hogy az igazság, szépség és megtörtség megjelenítése által lép párbeszédbe a kultúrával, tükröt tartva elénk.

Egy gyermekorvos és kardiológus barátom másfél évtizeddel ezelőtt ráébredt arra, hogy a csapatával végzett műtétjeiben Isten gondviselése jelenik meg. Ezt a világot számomra is ezek a történetek hozták közelebb.

Vígh Eszter: A gyülekezeti tagjaimért kezdtem el ezzel foglalkozni, de rá kellett jönnöm, hogy a kérdéseik ugyanúgy érintenek engem is. Másrészt meg kellett tanulnom megállni, hogy élvezhessem a sabbátnapot. Ez megtanított hátradőlni, várni és megfigyelni mindazt, amit Isten értünk végez. Vágyam, hogy felkészítsek másokat Krisztus képviselésére a mindennapokban, ezáltal elérve a világot.

Isten célja mindenki életére egyformán érvényes, vagy mindenkinek a maga számára kell megtalálnia azt?

V. E.: Mindannyiunk küldetése, hogy Isten dicsőségére éljünk, és mindazzal, amit teszünk, az ő országát építsük. Ezért minden helyzetben a lehető legjobbra törekszünk – akkor is, ha azt nem látja más. Hogy mindez miként valósul meg a gyakorlatban, már személyes és időről időre változó kérdés. Életszakaszaink különbözhetnek, ezért fontos újra és újra megvizsgálnunk, mire hív Isten a már megtett lépések mellett.

Milyen jelentőséget tulajdonítanak a kétkezi munkának?

L. A.: A teremtéstörténetben úgy látjuk Istent, mint aki két kezével formálja meg az embert a sárból – ha ezt komolyan vesszük, lehetetlenné válik ennek a leértékelése. Ma érdekes jelenség, hogy sokan visszafordulnak a város és a képernyők világából a fizikai munkához, hogy újra megtapasztalják annak kézzel fogható gyümölcseit.

V. E.: A kétkezi munka is lehet hivatás: a szakma, a kert gondozása, az ebéd elkészítése vagy akár az otthon rendben tartása – mégis sokszor hiányzik mindennek a méltósága.

Hosszú ideig hierarchikus rendszerben gondolkodtunk, amelyben a szellemi tevékenységeket magasabbra, az egyházi szolgálatot pedig a csúcsra tettük. A reformáció idején Luther éppen ezzel ment szembe, amikor elismerte a fizikai munka értékét és hivatásjellegét.

A lelkipásztor dolga nem fontosabb, mint az orvosé vagy a péké; sőt, az ő feladata más keresztyéneket abban segíteni, hogy a saját helyükön váljanak sóvá, kovásszá és világossággá. Nem csupán a kimondott bizonyságtétellel, hanem értékeik, döntéseik és az etikai kérdésekre adott válaszaik révén viszik el az evangéliumot a világba.

Milyen torzulásokat fedezhetünk fel ma a munkához való viszonyulásban?

L. A.: A bűneset következménye ez a kettősség: vagy életünk céljává válik, vagy csupán szükséges rossznak tartjuk hiábavalósága miatt. Ha a ranglétrán való előrehaladás vagy a vagyonszerzés adja az életem értelmét, ez bálvánnyá vált.

De az sem egészséges, ha csak azért dolgozunk, hogy végre abbahagyhassuk – sokan a hétvégéért vagy a szabadságért élnek. A kreatív vagy kultúraformáló tevékenységet folytatók gyakran az előbbit tapasztalják, míg a gyári dolgozók feleslegesnek érezhetik az erőfeszítéseiket. Ám sem a szakmánk túlértékelése, sem alulértékelése nem tartható meg szentírási alapon.

V. E.: Az Éden kertjében nem volt kérdés, hogy dolgozni jó, élvezhető, és mindez a másik szolgálatára teremtetett. Isten olyan világot alkotott, amelyben rengeteg kibontatlan lehetőség rejlik; ezek feltárása a mi feladatunk, ami által mi is jót hozhatunk létre. Isten nem kész kenyereket teremtett, hanem búzát – amelyből mi készíthetünk lisztet. Gyakran mégsem tudunk gyermeki módon rácsodálkozni ezekre a lehetőségekre, és nem látjuk, hogyan szolgálhatnánk velük másokat. Már maga a kérdésfelvetés is jelzi: ami a legfőbb jó lehetett volna, többé már nem az.