Templomi istentiszteletek nélkül élünk a jelenben. Miközben a húsvéti ünnepi készülődésünkkel vagyunk elfoglalva, rajtunk múlik, miként fogadjuk el az óvintézkedéseket. Mindazok, akiket a vírus fogságában bibliaolvasó testvéreimmel együtt épít az Ige, képzeletben tekintsük át az utat, amelyen vezet minket az Úr. Ha édesanyánk első csókjától megtapasztaltuk Isten kegyelmét, szeretetét hittel hordozzuk szívünk utolsó dobbanásáig. Mert a hit olyan mosoly, ahol a lélek a szeretet derűje. Megerősít, kételyekben, csüggedésben mellettem áll, és megtelik a szívem Isten iránti hálával.

A Gecsemáné-kertben Jézus lelki tusakodásának csak néhány tanítvány volt szemtanúja (Mt 26,36–46). A tizenkettő közül nyolc bizonyos távolságban visszamaradt, csak három juthatott annyira a kegyelem ismeretében, hogy hallhatta a szenvedő főpap könyörgését. Pedig előtte már kitárta a titkot tanítványainak, az úrvacsora üdvösségszerző értelmét: a kenyér és a bor jegyeiben kielégíti éhségüket és szomjúságukat az örökkévalóság vendégség, a közösség ővele.

Jézus tudja, hogy milyen erőtlenek és megbízhatatlanok tanítványai, mégis, vagy éppen ezért az éjszaka csendjében félrevonul imádkozni. Az Istennel való közösséghez maga mellé vesz társakat, akikkel a virrasztás jólesett volna és erősítette volna őt. Ne képzelje magát közülünk senki olyan erősnek, hogy Isten nélkül, társak nélkül, egyedül is jól megvívhatja harcait. Jézus az imádság meghallgatását ígéri, azért imádkozott, hogy legyőzze a „test erőtlenségét”, mert az imádság nemcsak elcsendesedés lehet, hanem tusakodás is, hogy aztán békességgel járjuk a nehéz utat, amelyre a „lélek kész”.

Az isteni kegyelem előre látja a sok küzdelmet, nyomorúságot, amellyel találkozunk. Isten meghallgatja az én szerény, gyönge könyörgésem is. Méltatlanságom dacára is hiszem, mindenkor Krisztusnak szerelme szorongat, és feltámadása által „újonnan szül minket az élő reménységre”.

Isten gyermekeinek sok nehézséggel kell megküzdeniük. Annyi bizonyos, hogy a megpróbáltatásaink is tőle jönnek, az ő akaratából vannak. Senki sem gondolhatja, hogy a nyomorúság el fogja kerülni, jóllehet, Isten gyermekeit vigasztalja az a tudat, hogy Krisztus megelőzött bennünket ezen az úton.

Ha a bánatban majdnem összeroskadunk, de hitünkben szilárdak maradunk, a Megváltóban lelünk támaszt. Isten választottjaként melletted van valaki, akit nem látsz, de szeretsz, akihez gyakran imádkozol. Hiszem, hogy a Gondviselő jelenléte vigasz és védelem számomra is, mert sohasem hagyja el azokat, akiket sajátjává választott: minket.

A pandémia idején megpróbáltatásokon megy át a lelkünk – vigasztaljon minket ez a két gondolat is: „…a nyomorúság kohójában próbára tettelek” (Ézs 48,10) és „Elég neked az én kegyelmem…” (2Kor 12,9)