A tavasz legelső virágai pettyezik a tájat, egy galamb bogyókat eszeget a fán. Alig tudom kikerülni a váratlanul elém vágódó autót. Nem dudál. A sofőr pont annyira megilletődve néz rám az ablaküvegen át, mint én rá.

Többször elhatároztam már, hogy megteszem ezt az utat. Hol attól féltem, hogy semmit sem fogok érezni, hol meg attól, hogy túlságosan nyomasztó lesz. Mégis, mit kellene érezni egy egyszerű séta közben? – kérdezhetnénk.

„Csak úgy” nem lehet sétára menni. A sétának ugyanis külön misztériuma van; nem arról szól, nagyon nem, hogy akkor én most „kiszellőztetem a fejemet”, vagy „járok egyet”, esetleg „egészségügyi sétára indulok”. Egy valódi séta során az ember mindig többé válik annál, mint aki előtte volt. Legalábbis más lesz. Ha pedig mégsem, akkor kár volt egyáltalán elindulnia. Elpazarolt idő. Levegőzni a gangon is lehet.