„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7)

– Elkéstem? – jajdult bele a kórházi folyosó csendjébe egy hang. – Elkéstél – hangzott a válasz, és a következő pillanatban két asszony kapaszkodott egymásba. Siratták az édesapát, a testvért. Majd előkerült egy fekete zsák, benne az elhunyt személyes dolgaival.

Mereven néztem a sötét batyut, és arra gondoltam, hogy földi javainkból, szerzeményeinkből életünk utolsó szakaszában félzsáknyi is elég, sőt a legvégén már az is sok. A halál közelében, mint annyiszor, eszembe jutott a régi bölcsesség: „A halotti leplen nincsen zseb. Nem hoztunk semmit a világába, nem is viszünk magunkkal semmit.” A halotti lepel fájdalommal tölt el, különösen nagypénteken.

Életünk egyes eseményei kikerülhetetlenül szembesítenek a ténnyel: utunk egyszer véget ér. Mindaz, amit magunk mögött hagyunk, jellé lesz valaki(k) számára.

A húsvéti ünnepkörben e világ és az eljövendő határai átjárhatóbbnak tűnnek, még inkább emlékeztetve a kérdések kérdésére: mit ér az életem a valós és maradandó értékek mérlegén, és mi számadásom mértéke. A lélekben felfelé kapaszkodó ember válaszában hittel tekint Urára, akire szabad és lehet építeni – életet, holnapot, jövendőt.