Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a koronavírus-járvány hónapjaiban egy generáció hal meg úgy, hogy nem lehetnek mellettük a szeretteik.

Valóban áthidalhatatlannak tűnő távolság alakul ki a kórházba kerülő beteg és családja, barátai között, mert nem lehet látogatókat fogadni. A járvány kitörése óta naponta tapasztalom ennek a nehézségét és fájdalmát. Jó esetben a telefon marad az egyetlen kapocs, de a beteg állapotától függően sajnos a mobil sincs ott minden esetben. A XXI. századra természetessé vált, hogy folyamatosan tudunk egymással kommunikálni, de a járvánnyal hirtelen annyi minden megváltozott körülöttünk. Talán felértékelődött a kísérés szerepe is. Saját bőrünkön érezzük a hiányát, hogy nem lehetünk együtt a beteg szeretteinkkel. Nem lehetünk ott azokkal, akikkel feladatunk lenne együtt menni a nehézségben is, de lássuk be, hogy nem mindig kísérünk akkor sem, ha erre adott minden lehetőségünk.

Úgy érti, hogy nem kísérjük méltó módon az elmenőket akkor sem, ha tehetnénk?

Az utolsó percekben mindenki a saját szerettei kezét szeretné fogni. Fontos lenne tudatosítani magunkban, hogy mindannyian kísérők vagyunk. Az öregek, a betegek, a haldoklók nem az önkéntesekre, az ápolókra, hanem ránk, a családtagjaikra, a barátaikra vágynak. A házastársat, a gyereket, az unokát, a barátot nem pótolhatják az egészségügyi dolgozók és a szociális munkások akkor sem, ha a leglelkiismeretesebben végzik a munkájukat.