„Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta… Ekkor visszaemlékeztek szavaira.” (Lk 24,5–8)

Legalább olyan szükségünk van a húsvéti angyalok emlékeztető szavaira, mint egykor a Jézus sírjánál bolyongó, tanácstalan asszonyoknak volt, akár tudjuk, akár nem. Kétségbeesetten keressük az Életet, valamikori lüktető, dinamikus életünket, múltban hagyott vágyainkat, hitünket, elfelejtett reményeinket. Megfásult érzéseink tárában kutatunk, levelek, fényképek által őrzött emlékeket vallatunk. A holt betű, a fakuló fénykép, emlék és belül az üresség, a betegség, a gyász mind visszahúz a jelenbe, s azt üzeni lelkünknek: „Itt nincs élet, nincs remény! Talán nincs holnap se! Már semmi nem lesz olyan, mint volt, se a világ, se a sorsunk, legfőképp mi magunk! Zavaros világban, békétlen országban, útját vesztett Európában élünk, magunk mögött hagyott értékekkel, kiürült hittudattal, erkölcsi tartás nélkül.”