Magunk között így nevezzük a lassan a nyolcvanadik évéhez közeledő, örömet, derűt sugárzó fiatalos testvérünket, az édesanyát, aki rendkívüli terhét úgy hordozza, mintha ez a dolgok természetes rendje lenne. Valójában az is – számára –, mert évtizedek óta tudja, hogy ez az ő útja.

A gyermek-istentiszteletek örömében felnőtt, konfirmált fiatal sok társához hasonlóan elkanyarodott a gyülekezettől. Élte kortársai átlagos életét: tanulás, munka, sport, szórakozás… Így mondta: „Ezekre volt időnk, csak Isten Igéjének hallgatására és olvasására nem.”

Férjhez ment, majd megszületett első gyermekük. Végtelen volt az örömük: kékszemű, szőke, mosolygós kisbaba volt. De betegen született. Nem hallott, nem beszélt, nem értette a beszédet, és még járásproblémái is voltak. Elkezdődött életük nagy megpróbáltatása. A sok-sok hiábavaló próbálkozás, reménytelen szaladgálás, hogy fiukon segítsenek, mindkét szülőt megviselte: „Miért hagyja Isten, hogy egy ártatlan gyermek, aki még mit sem tud a világról, ennyit szenvedjen, és ezáltal szenvedést okozzon szeretteinek is?”

Isten azonban munkálkodott. Egyik barátjuk temetésén a lelkipásztor igehirdetésén át megérintette az édesanya szívét a gyermekkor csöndes derűje, amikor még templomba járt. Öröm töltötte el a szívét, mert úgy érezte, hazatalált. Ettől kezdve szinte minden vasárnap ott volt a templomban, sőt a szerdai bibliaórák elmaradhatatlan résztvevője lett.

Arra a döntő elhatározásra jutott, hogy változtatni kell életén. Aprólékosan összeszedte „negyvenéves pusztai vándorlása” alatt rárakódott bűneit, letette Jézus keresztje alá: kérte, hogy bocsássa meg még azokat is, amelyekre már nem is emlékezik. Természetesen sírt, mert a bűnvallás katarzissal jár. A sírás tisztította testét, lelkét, de még hiányzott valami – az a valami, hogy Isten szóljon hozzá. Az egyik úrvacsorás alkalmon a lelkész a felé nyújtott kenyérhez igét is mondott: „Megbocsáttattak a te bűneid, menj el békességgel.” Az ereje elhagyta, úgy érezte, minden kiesik a kezéből. Ömlött a könnye a boldogságtól, nem is tudta, hogyan talált vissza a helyére. Átélte a teljes örömhírt. Azóta is boldogság önti el a lelkét, ha az Ige személyesen megszólítja. Isten meggyógyította a lelkét: a beletörődést elfogadás váltotta fel.

Amíg férje egy-két órára vállalni tudta fiuk felügyeletét, ment a szolgáló csapattal segíteni a Schweitzer-otthonba. Ma már ötvenöt éves a beteg fiuk, aki egész napos feladatot, készenlétet igényel. Más három nap alatt kikészülne a terhek alatt – ő pedig kis szabadidejében készíti a gyönyörű, hímzett igés képeslapokat, és életpéldájával, derűjével tanít mindnyájunkat, hogyan kell és hogyan lehet hálás életet élni – Isten tenyerén.