A hetvenedik születésnapomra érkezett köszöntők sokaságából – mint nagyon időszerűt – megosztom azt, amely anyám szülővárosából, Gyomáról érkezett, Oláh Gizellától, aki ott sikeres könyvesbolt–antikvárium és kulturális „szalon” gazdája, férjével együtt. Az üdvözlet küldője arról tudott, milyen erős szálak fűznek Arany Jánoshoz, ezért is kerülhettem be két versemmel az Arany-bicentenárium egyik antológiájába, és két verskéziratommal az Országos Széchényi Könyvár költőóriásunkat ünneplő kiállítására.

Meglehet, a sok szívmelengető szöveg egyikeként erre emlékezve küldte el nekem a gyomai irodalombarát éppen egy Arany-vers, méghozzá egy Szász Károllyal, a Dunamellék költő-műfordító püspökével (aki elsősorban Shakespeare szonettjeinek átültetésében jeleskedett) közösen írott Névnapi köszöntő néhány sorát. Ezek a sorok, érkezésük óta, gyógyítanak és vigasztalnak. Az, hogy a Nagykőrösön, 1851-ben papírra vetett köszöntő annak idején név- és nem évnapra (mai szóval: születésnapra) szólt, mit sem számít.

Címzettje egy erdélyi születésű (és később az erdélyi újságírást felvirágoztató) természettudós, irodalmár és több kötetet publikáló költő, Mentovich Ferenc (1819–1879) volt, akitől Arany 1850-ben átvette az irodalmi tantárgyak oktatását Nagykőrösön. A humorban is bővelkedő köszöntővers napjainkban felettébb időszerű versszakát kaptam most meg, ráadásul egy szívemnek egyaránt kedves költő és barátja, a dunamelléki püspök-irodalmár közösen fogalmazott gondolatait: