Zéhár csodálva figyelte a bátyját, Réhit, amikor egyszer-egyszer kivitte magával a tóra halászni. A fiú kivetőhálóval dolgozott: ügyesen feltekerte a hálót a bal kezére, és aztán állt a csónakban mozdulatlanul, egészen addig, amíg egy nagyobb hal a felszín közelébe nem úszott. Ekkor rávetette a hálót, és szinte abban a pillanatban meg is rántotta a jobb kezében lévő zsineget. Ez összehúzta a háló szélét, mintha batyu volna. Ha Réhi elég gyors volt, akkor esélye sem maradt a halnak, hogy elmeneküljön.

Gond abból adódott csupán, hogy a kivetőhálóval csak egy-egy halat lehetett megfogni. Az meg édeskevés volt az egész családnak. Mégis jobb a semminél. Mert bizony gyakran előfordult, hogy az apja hiába töltötte kint az éjszakát a tavon, üres csónakkal érkezett vissza hajnalban. Mint most is.

Zéhár erősen húzta hát az evezőket a bátyjával együtt, hogy beérjenek a mély vízhez, mielőtt nem kezd melegen sütni a nap, és még néhány nagyobb hal a víz felszínén úszkál. A tó színe egyre sötétebbé vált, ahogy a mélyebb vizek felé értek, és Réhi hamarosan megállította a csónakot.

– Itt jó lesz – mondta, és az öccse felé nyújtotta a kivetőhálót. Zéhár ügyesen felcsavarta a súlyos hálót a bal kezére, és felállt a csónakban. Egészen a csónak szélére állt, hogy minél jobban rálásson a vízre. Nem is kellett sokáig várnia, egy sötét folt jelent meg nem messze. A hal lassan úszott feléjük, és Zéhár alig bírta kivárni a kedvező pillanatot. Amint a hal elég közel ért, a fiú egy mozdulattal rávetette a vízre a hálót, amely először kiterült, mint egy kerek szőnyeg. De ez csak egy fél pillanat volt, mert a háló szélébe fűzött kövek kezdték lefelé húzni a hálót. Ekkor Zéhár megrántotta a jobb kezében lévő zsinórt, s az összehúzta a háló száját. És a hálóban ott ficánkolt egy hatalmas hal.

– Nézd! Nézd, mekkora halat fogtam! – lelkendezett Zéhár, és a kopoltyújánál fogva a magasba emelte. A hal tényleg hatalmas volt, Zéhár feje búbjától majdnem a térdéig ért. De Réhi nem tudta megdicsérni az öccsét, hanem csak nevetett, nevetett. A kisfiú csodálkozva nézte a bátyját, aki egyre csak a halra mutogatott:

– Mit fogtál? Nézd meg, mit fogtál! Zéhárnak még csak szemügyre sem kellett vennie a halat, mert az megszólalt a kezében. No, nem emberi hangon, hanem inkább úgy brekegett, mint egy béka, vagy kurrogott, mint egy macska. A kisfiú ijedten dobta el a zsákmányát. Sokféle halat látott már, de macskahallal még nem találkozott soha. A halászok, amint kifogták, visszadobták a tóba. Mert hiába nagy ez a hal, és hiába jó a húsa is, ők bizony nem ehetnek belőle. Sokféle hal volt a Genezáreti-tóban, de azokat, amelyeknek nem volt pikkelyük, Mózes törvényei szerint nem ehették meg a zsidók. Ráadásul a halászok között sokan úgy gondolták, hogy a macskahal nem is hal, hanem démon, hiszen amikor kifogják, kurrog, mint egy kandúr.

– Jobb, ha visszadobod – bökött a hal felé Réhi, és megborzolta az öccse kócos fejét. — Ne bűsulj, a halászat nem egyszerű tudomány. Nem elég kivetni a hálót, tudni kell azt is, milyen hal úszik alattad. De majd megtanulod, ne félj!

– Akkor kihozol máskor is? – kérdezte reménykedve Zéhár.

– Hát persze! Különben sohasem fogod tudni megkülönböztetni a macskahalat a márnától – nevetett a bátyja. De most add ide azt a hálót, hátha nekem sikerül valami ebédrevalót kifogni.