... mi valakinek mindent megmondunk, amit csak tett, abban nincs köszönet. Általában nagy indulatok, kifakadás és beolvasás lesz belőle. Az évek alatt összegyűlt harag és keserűség ömlik ki belőlünk és árasztja el a másikat. A legjobb esetben is megharagszik, faképnél hagy, többet nem áll szóba velünk. Rosszabb esetben vég nélküli súlyos viták és harcok kerekednek belőle, veszekedés, vádaskodás és védekezés: ki mit mondott, mit és miért tett, ki kezdte és mi volt a szándéka, miért elfogadhatatlan, amit tett, mit okozott, és még sorolhatnánk.

A samáriai asszony viszont éppen ettől rendül meg, és ezzel a csodálkozással hívja a falubelieket: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29) Ezt aztán megismétli még egyszer szó szerint az evangéliumi történet, hogy ne legyen félreértés: „Megmondott nekem mindent, amit tettem.” (39) De hát mi mindent mondott meg Jézus az asszonynak?

A hosszú elbeszélés szerint semmit nem olvasott a fejére, csak vizet kért tőle, azután az élő vízről beszélt neki. Később szóba hozta a férjét, végül a hitről beszélt, arról, hogy nem számít, hol imádjuk Istent, mert lélekben és igazságban kell őt imádni. Egyetlen vádoló, szemrehányó szó sem hangzott el, sem ítélet, sem kárhoztatás. Ez az asszony mégis sokkal többet fogott föl a szívével, mint sok sikeres nő az eszével. Megvetett életmódjában és kirekesztett helyzetében többet megértett a teológiából, Isten valóságából és saját elveszett állapotából, mint a bűntelen igazak, a farizeusok.

Megtérése azon az élményen alapult, hogy Jézus közelében, tiszta fényében, szavai hatására lehullt az álarca, amelyet önmaga és az emberek előtt viselt. Úgy állt előtte, amint van. Nem kellett semmit magyarázni – nem is lehetett, mert ő látott és tudott mindent. Szelíd és erős szeretetének hatalma van, fényében leleplező igazság, szavai teremtő erejében Isten lelke van jelen, aki képes új kezdetet adni. A vödör üres, ott marad a kútnál, a szíve tele az új élet reménységével: itt a Megváltó, van remény, lehet újat kezdeni!

Miért is akarunk mi mindent elmondani másoknak? Ráadásul úgy, hogy abból nem megtérés, hanem nézeteltérés származik? Meg kellene tanulnunk végre, hogy Jézus hangján beszéljünk egymáshoz. Az ő hangján mondjunk meg mindent. Ha ez lesz a mérce, akkor kevesebb lesz a vihar miattunk, körülöttünk, és több a gyógyulás. De ehhez előbb meg kell hallanunk azt, hogy Jézus mi mindent mond nekünk magunkról. Kitesszük-e magunkat ennek a kockázatnak?