Azoktól a gyönyörű poharaktól már akkor búcsúzni kezdtem, amikor az áruházból hazaérve a konyhaszekrény legbiztonságosabb, felső polcára helyeztem őket. A borospoharak élete kialakításukból és törékenységükből eredően igencsak rövid – nem lehet véletlen, hogy a legtöbb háztartásban sosincs belőlük elég, ami általában csak egy-egy nagyobb családi összejövetel során derül ki. Az, hogy az embert egy vadonatúj pohár láttán elöntse a mélabú, valljuk be, kissé nevetséges, egészen addig, amíg egyszer meg nem próbálunk a jelenség mögé pillantani.

Régi ismerőseimre gondolok – emberekre, akiktől ilyen-olyan okokból, de el kellett búcsúznom. Micsoda könnyebbség volna, ha életünk szereplőit aktaszerűen rendezgethetnénk! Különböző színű cédulák jeleznék az ismeretség végének, a szoros viszony meglazulásának vagy egymástól való eltávolodásunknak okát. A bökkenő ott van, hogy mi, emberek, sajnos nem így működünk: sok, ha nem a legtöbb kapcsolatunk úgy ér véget, hogy igazából észre sem vesszük. Előfordul, hogy a megszűnést már azelőtt érzékeljük, hogy interakcióink abbamaradnának az illetővel.

Vagyis, a még sosem használt borospoharak láttán feltörő szomorúság csak azért lehet szokatlan, mert társas kapcsolataink kimenetelét nem láthatjuk ennyire előre és ilyen magától értetődően. Mert ezek a kapcsolatok nem karcsú üvegpoharak, tárgyak, amelyeknek élete – mint tudjuk – kialakításuk és törékenységük miatt igencsak rövid. Ha lenne egy sajátos érzékelőnk, amely akár csak megérzések szintjén elénk vetíthetné hosszabb-rövidebb utunkat az életünkben megforduló személyekkel, könnyen lehet, hogy a találkozás pillanatában meghatódottan elmosolyodnánk, elborítana minket a düh, vagy egyszerűen csak tehetetlenül hullatnánk könnyeinket.

Azonban életünket igencsak zavarossá teheti, hogy hús-vér, sőt mi több, lelki teremtményekként sokszor kibogozhatatlan csomókat kell magunk mögött hagynunk. A poharak sorsa tragikus, de legalább egyértelmű. Eltörik, kidobom. De mi van akkor, ha a repedés köztem és a másik között keletkezik?

Az összegubancolódott szálaknak olyan érdekes tulajdonságuk van, hogy minél jobban ki akarom szabadítani őket, annál nagyobb káosz keletkezik. Máskor viszont elég meghúzni a csomó egyik végét, és magától kibomlik. Csakhogy legtöbbször nincs ilyen szerencsénk, és végeláthatatlan harcokat vívunk – magunkkal és másokkal – egészen a reményvesztett lemondás pillanatáig.

Kibogozhatatlanságoddal együtt kell élned, mert neked is megvannak a saját csomóid, amelyeket ki kell oldanod. Talán egyszer, sok-sok törött pohár szilánkjain át, mi is megláthatjuk egymást úgy, ahogy vagyunk: hátha egyszer megszűnik a félreértéseinkből és hibáinkból adódó visszafordíthatatlanság.

Mert hiába próbálom óvni, hiába igyekszem elkerülni a szomorú végkifejletet, ez nem mindig sikerül. Számot kell vetnem veszteségeimmel, az emberekkel, akiket el kellett engednem, és akik többé már nem részei az életemnek. De ugyanúgy én is csak átutazó voltam az ő életükben, valaki, akinek adhattak, és akitől remélem, hogy kaphattak is. A görcsös kapaszkodás semmit nem ér. Így ahelyett, hogy a másikat önigazoltan, dacosan magam mögött hagynám, egyszerűen csak elfogadom kapcsolatunk mulandó voltát.

Az első borospoharat nyolc hónap után törtem el: mosogatás közben csúszott ki a kezemből és hullott darabokra a csepegtetőtálca peremén. A másodikat egy hétre rá, egy masszívabb müzlistálnak koccanva érte a vég. És a harmadik? A harmadik…