... olvastam történetet minap az interneten, amely Amerikában esett meg egy hideg vasárnapon:

„A templomunk parkolója hamar megtelt aznap. Amikor kiszálltam a kocsiból, arra lettem figyelmes, hogy gyülekezeti ismerőseim, miközben mennek befelé a templomba, valamiről sustorognak. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint nekitámaszkodik a templom falának. Majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta, nagy kalap a fejére húzva, az arcát nem lehetett látni. A lábán körülbelül harmincéves cipő lehetett, amely olyan lyukas és elnyűtt volt, hogy kilátszottak a lábujjai.

Gondoltam, hajléktalan és itt alszik, aztán bementem a templom kapuján. Bent elkezdtünk beszélgetni a testvérekkel. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak nevettek, gúnyolódtak rajta, suttogtak róla, de senki sem akarta behívni, hogy üljön le közénk. Én sem. Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy elfoglalja helyét a szószéken, és hirdesse az Igét, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és újra összesúgtak egymás között, megrökönyödött arcot vágtak. Ő végigment a templomon egészen a szószékig, ott aztán levette kabátját és kalapját.

Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk. Ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem. A prédikátor elővette bibliáját, letette, majd így szólt: »Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni.« Ezután énekelni kezdett: »Ha tudok segíteni valakin, aki mellett elmegyek, ha tudok egy kedves, biztató szót szólni, amely felderíti, ha meg tudom mutatni valakinek, hogy az útja helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem.«”

Gyakran sok hosszú prédikáció nem ér annyit, mint az ilyen illusztráció. Mélyebb átélésre késztet minden szónál. Nemcsak a gyülekezet számára hatásos, hanem a lelkésznek is, aki beöltözik a nyomorult szerepébe. Elgondolható, hogy mit éreztek a hívek, amikor elmentek a hajléktalan mellett, és mit a lelkipásztor, amikor magára maradt a kapun kívül.

Más kérdés, hogy megoldja-e az ilyen ember életét, ha behívják egyszer egy istentiszteletre. Számára fedélre, ellátásra, munkára és önbecsülésre, azaz tartós és személyes életápolásra van szükség ahhoz, hogy újat tudjon kezdeni. A templomkapuban talán pénzt is kap, elintézzük néhány forinttal. De a „krisztusi többet” adja-e neki valaki közülünk?