A mögöttünk hagyott évtizedekben eljutottunk oda, hogy a magyar focinak, köztük a klubcsapatoknak és a válogatottnak szurkolni, bennük, sikerükben bízni amolyan hitkérdés lett. Úgy gondoltunk rá, mint ami néhány megszállott ügye, akik a folyamatosan érkező pofonok és sikertelenségek ellenére próbáltak újra és újra bízni egy kicsit. Miközben már szűkebb és tágabb környezetük is hovatovább ujjal és lesajnáló arckifejezéssel mutogatott rájuk.

Láttam hűségeseket, akik akár ezer kilométereket is utaztak idegenbeli mérkőzésekre aprócska reménysugárral a szívükben. Ott voltunk köztük mi is: a minden következő meccsre folyton megújuló egyháztagjaink, presbitereink, lelkészeink; akkor is, amikor még mutatóban sem nagyon voltak szép és a mai minőségi elvárásoknak megfelelő stadionjaink. Visszaköszönt bizakodásuk a közösségi oldalakon, beszélgetéseinkben. Vitte őket a szívük, és közben fájt nekik, hogy ezt az utolsó vérig tartó szenvedélyt mindazok nem élik, nem élhetik meg, akik csupán a nagy külföldi elitcsapatok divatszurkolóiként találkoznak a labdarúgással.

Még öt-hat éve is kinevettek a nálam fiatalabb, külföldi focin és sztárokon szocializálódott társaim, amikor a kispályás meccseink szüneteiben ők felsorolták az olasz és spanyol „fociisteneket”, beharangozták a nagy derbiket, én meg szerényen hozzátettem néhány ismertebb magyar nevet és néhány magyar érdekeltségű mérkőzést. A mexikói vb utáni generációk úgy nőttek fel, hogy a magyar foci valami lesajnálni való selejt, amelyben néhány idősebb megszállott hisz ugyan még, de talán csak úgy megszokásból. A kilencvenes években Budapesten nem lehetett magyarválogatott-mezeket kapni. Nem volt rá kereslet.

Közben azért voltak érdekes és hatékony egyházi kezdeményezések is. Mint a Kárpát-medencei lelkész-focibajnokság. Szervezői és résztvevői talán bele sem gondoltak akkor, hogy ez az egész nem csak a futballról szól, ez a határok fölötti összehajolás majd valami másnak, a magyar és református egységnek is alapjául szolgál.

Rájuk, a lelkes kitartókra, a magyar foci legrosszabb éveinek hűségeseire is gondoltam az Európa-bajnokság magyar mérkőzései során. Lám, megérte hinni, remélni és szeretni lesajnált kisebbségként és árral szemben is. Kitartásuk és reménységük magvetése végre jó földbe hullott. Megtelt a sokak ajkán csak káromlásként emlegetett stadion. És ha ma magyar fociról beszélünk, már nem a szégyenre asszociálunk, hanem hálás elismerés és büszkeség telepszik a szívünkre.

A mi Urunk tudta: ránk fért már egy kis lelkesedés és öröm.