A bibliai időben a lakóházak többsége ablaktalan, kocka alakú épület volt, elöl az egyetlen bejárat, az ajtó. Hátul a fal mellé épített széles lépcső, ez volt a feljárat a lapos tetőre. Ilyen lehetett az az épület is, ahol Jézus Kapernaumban tanított. A ház tele volt hallgatósággal, ezért nem fért Jézushoz az a négy ember, akik ágyban fekvő béna barátjukat akarták hozzá odavinni. Más módot nem találva megbontották a tetőt, és kötélen engedték le a beteget Jézus lába elé. Nem tudták, hogy meddig marad ott, vissza fog-e még jönni.

Abban az időben a gyermekbénulásban szenvedők más, járulékos betegségek miatt ritkán érték meg az öregkort. Lehet, hogy barátjuk nem éri meg Jézus újabb kapernaumi látogatását, ezért szánták el magukat erre a szokatlan lépésre – szó szerint minden akadályt legyőzve. Arra még nem is számítottak, hogy az írástudókat és farizeusokat megbotránkozatja az, hogy Jézus először megbocsátja a beteg bűneit, mert a lelki gyógyulást fontosabbnak tartja, mint a testit.

A betegnek akkor adja vissza a járását, amikor az írástudók számonkérik, hogy milyen hatalommal bocsátja meg a bűnöket. Jézus a testi gyógyítással isteni hatalmát bizonyítja a kételkedőknek.

A légkör ellenséges volt vele szemben, később a farizeusok abba kötöttek bele, hogy a tanítványok nem mostak kezet, amikor a mezőn mesterükkel ettek a gabonából. A béna ember barátai mindezt talán csak sejtették, de mindenképpen ki akarták használni a Jézussal való találkozás lehetőségét.

Márk nem véletlenül jegyezte fel mindezt evangéliumának 2. fejezetében. Minket is figyelmeztet, hogy vegyük komolyan a lehetőségeket, ahogyan egy énekünk is mondja: „Siessetek, hamar lejár, / kegyelme már régóta vár! / Ma még lehet, ma még szabad, / borulj le a kereszt alatt!”