A babiloniaktól a perzsák vették át a világuralmat, Kr. e. 539-ben. Uralkodójuk a fogságba hurcoltakat hazaengedte. A hazatért zsidók előbb a lerombolt templomuk újjáépítéséhez kezdtek. De a hamarosan egyre-másra eléjük táruló akadályok elvették kedvüket, és leálltak. Hosszú évekig szünetelt a templom körüli munka, ehelyett mindenki a saját házát építette. Annyira eltévesztették a helyes sorrendet, hogy a félbehagyott hajlékot benőtte a gaz. Tizenöt év után Isten két prófétát is arra indított, figyelmeztessék a népet a helyes sorrendre.

Mi köze ennek a kétezer-ötszáz éves eseménynek napjainkhoz? A múlt század ’80-as éveiben egy gyülekezet parókia és gyülekezeti ház építésébe kezdett. A százötven éves régi helyett szerettek volna újat építeni. Akkor még nem volt állami segítség, még egyházit sem kaptak. Az anyagiak, a munkaerő előteremtését, a beszerzéseket a gyülekezet tagjai lelkipásztoruk és egy fizetett mester vezetésével végezték. Szépen haladt a munka. Naponként jöttek dolgozni az emberek, előfordult, hogy húszan is fáradoztak a mester irányításával.

Már az emeletnél tartottak, amikor olyan hét következett, hogy a mester és a betonkeverő segédmunkás mellett csak a lelkipásztor maradt a fedélzeten. Úgy elfáradtak a nyári meleg nap végére, hogy a lelkész leült a betonozott tetőrészen egy béléstestre, és szívében kezdett visszhangra találni a kétezer-ötszáz évvel azelőtt élt Haggeus próféta szava: „Ez a nép azt mondja, hogy nem jött még el az Úr háza újjáépítésének ideje… Hát annak itt van az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom még romokban hever?” – Egyre jobban beleélte magát, hogy vasárnap erről az igéről szól a gyülekezetben. De vívódott. Kétélű ez. Az amúgy is messze ereje felett teljesítő gyülekezet erre megsértődhet, és akkor marad csak igazán magára a félkész parókiával. Ráadásul itt még nem is a templomról van szó, hanem csak a lelkészlakról.

Volt még néhány nap vasárnapig. Továbbra sem jöttek az önkéntesek. Végül a lelkipásztor mégiscsak ezt az igét választotta. Belső feszültséggel, sűrű fohászkodások között ment a szószékre. Beszélt ennek az igének a hátteréről, majd elmondta őszintén a héten történteket. A magára maradottságát, a vívódását. A gyülekezet döbbent csendben hallgatta az igehirdetést.

A következő héten a lelkipásztor konferenciára utazott. Csak a hét végére érkezett haza. Megrendülten hallgatta a beszámolót, hogy a gyülekezeti tagok csaknem száz munkanapot teljesítettek azon a héten az építkezésen.

Azóta negyven év is eltelt. Ezalatt Isten azt a még nagyobb csodát is véghez vitte abban a gyülekezetben, hogy az új épületben, a gyönyörű gyülekezeti házban és a templomban ma több százan vallják: Jézus Krisztus keresztjénél letették bűneiket, és uralma alatt kívánják élni életüket.