Lelkipásztor édesapja példáját követve választotta ő is ezt a hivatást. Az alsónémedi és a templomépítéssel gazdagító maglódi évek után, 1983-ban került a külső-kelenföldi gyülekezet élére. Itt szolgált 2011-ben történt nyugdíjba meneteléig.

Halála felidézte előttünk a megpróbáltatásokat is alázatosan fogadó, vonzó egyéniségét. Küldetésére szeretett igéjével emlékezünk: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” (2Tim 4,7)

Történt egyszer, hogy az ifjúság kritikus lendületével az ifi tagjaival közösen levelet írtunk neki a hibáiról. Magához hívott, szavak nélkül kezembe adott egy másik levelet, amelyben viszont csupa jót írtak róla. Egyetlen mondatot fűzött hozzá:

– Zolikám, ha lelkész leszel, ilyet is és olyat is kapsz majd. – Ezután évekig dolgoztunk együtt, és a gyülekezet előtt mindig így szólított engem, a kezdőt: lelkésztársam. Kálmán Péter mellett fel lehetett nőni, sokunknak adott bizalmat.

Az Úrba vetett hite szilárd volt – akkor is, amikor feleségét, majd elsőszülött leányát temettük. Amikor rácsodálkoztam, milyen nagy hite van, csak ennyit mondott: – Az Úr a nagy!