A Váci Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, a Bartók Béla Zeneiskola tanulója volt tizenkét évig. Kamaszkorában a helyi színjátszó kör alapító tagja volt, majd jött a színművészeti, a Miskolci Nemzeti Színház, onnan pedig mondhatni, ön lett Magyarországon a legfiatalabb színházigazgató, akkor huszonhat évesen. Felépített egy sikeres színházat Vácott, életre hívta a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozót, felépítette és elindította röpke másfél év alatt a Déryné Programot. Honnan ez a sok energia?

Fentről, Istentől van. Mindenre van erőm Krisztusban. Talán ez a legrövidebb és legegzaktabb válaszom. És persze a családi háttér. A feleségemre és a szüleimre mindig lehet számítani. Van két gyönyörű kisfiam, Botond és Dávid, ők – bár sok törődést és odafigyelést igényelnek – rengeteg energiát adnak. Reggel odabújnak mellém az ágyba, ahogy ma is történt, és ez már megalapozza, hogy jól induljon a napom. Valamint a munkáimból is töltekezem.

Annak, hogy ilyen fiatalon lettem színházigazgató, most még nincs jelentősége. Hogyha jól csinálom még vagy húsz évig, akkor lesz majd érdekes. Hatalmas öröm, feladat és megtiszteltetés az a felkérés, miszerint építsem fel és indítsam be a Déryné Programot. Nagy előrelépés ez számomra szakmailag, ennek keretében azokat a dolgokat is meg tudom valósítani, amelyeket korábban Vácott még nem tehettem meg. Ilyen például a társulat megalapítása. Ugyanakkor jóval összetettebb munkáról van szó, hiszen a Déryné Program négy alprogramból áll, amelyek keretében színházi produkciók országos utaztatását végezzük, lehetőséget és szakmai támogatást nyújtunk pályájuk elején lévő előadóművészeknek és kőszínházi struktúrán kívüli alkotóközösségeknek. Saját produkciókat is létrehozunk, amelyekkel a legkisebb települések elérését fókuszba állítottuk.

Színház mindenkinek! – ez lett a mottójuk. Ami azt jelenti, hogy a legkisebb településekre is sikerül eljutniuk, akár a száz-kétszáz fős községekbe is. Hogyan fogadják a programot azokban a falvakban, ahol az emberek talán még sosem voltak színházban?

Általában nagy kíváncsisággal és izgalommal. Épp a napokban ért véget Sátoraljaújhelyen és a környező öt településen a Déryné Fesztivál, amely hagyományteremtő céllal jött létre. Olyan kis faluban, Károlyfalván is jártunk, amely elvileg háromszáz lelkes település, de csak százötvenen lakják. Annyira sok érdeklődő volt, hogy szó szerint hozták az ebédlőasztaltól a széket az emberek, hogy lássák a produkciónkat. Bizsergető érzés, amikor látod, hogy szinte az egész falu kint van az előadáson. Eddig bárhova mentünk, olyan szeretettel és barátsággal fogadtak bennünket az ott élők, hogy ez minden nehézségért és fáradozásért kárpótol. Volt rá példa, hogy a kultúrház mellett bográcsban készült étellel leptek meg bennünket. Minél kisebb egy település, annál jellemzőbb ez a szívélyes vendégszeretet. A magyar lakosságnak csak a húsz százaléka jár színházba. Azt mondják, hogy a jegypénztáraktól általában nem fordul vissza senki jegy nélkül. Ez igaz, de oda el is kell mennie a színházkedvelőnek.

A mi programunk elsősorban azokat szólítja meg, akik még nem jutottak el a jegypénztárig sem, hogy ők is kapjanak színházi élményt, lehetőleg olyan impulzusokat, amelyek később is be fogják vinni őket a színházba. A Déryné Program előadásait a missziónknak megfelelően ingyen vagy legfeljebb kétszáz forintos áron tekinthetik meg a nézők, és a költségek majdnem egészét átvállaljuk a befogadó helyszínektől. Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos misszió. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen üzenettel, milyen ízlésvilággal találkozik a néző az első színházi élménye során, melyik az a téma, amelyik kifejezetten neki szól. Ebben is nagy felelősségünk van.

Jelenleg nyolcvankét választható előadás szerepel az Országjárás alprogramjában a táncszínháztól a nagy színpadi előadásokon és monodrámákon át a bábelőadásokig. Többek között egyházi témájú előadások is vannak a repertoárban, például Tóth-Máthé Miklóstól A zsoltáros és zsoldos vagy a klasszikus bibliai történetet feldolgozó Káin és Ábel.

Nagy örömmel fogadja ezeket a néző. Most már van olyan darabunk is, amely kimondottan templomban játszódó, egyszemélyes monodráma, a Pál védőbeszéde. Egyébként A zsoltáros és zsoldosnak is templomban volt annak idején a bemutatója. Lényegesnek gondolom, hogy beszéljünk az egyházi témákról, hogy megmutassuk a nézőknek a vallási motívumokat is. Ezek olyan értéket képviselnek, amelyekre ma már sokan próbálják rásütni, hogy avítt, nem haladó gondolkodású.

Éppen ezért is kell a néző elé vinnünk az egyházi kérdéseket, hogy erősítsük bennük az istenhitnek a szerepét mindennapjaikban. Fontos, hogy közösségekhez tartozzunk, hogy Istennel napi kapcsolatot ápoljunk.

A vallási tematikájú előadások gyökerei a késő középkorig, a misztériumjátékokig nyúlnak vissza, amelyekben bibliai történetekből merített jeleneteket dolgoztak fel. Kifejezetten keresztyén színház nem sok van a világon, még sincs olyan színház, amely ne venne fel repertoárjába egyházi tárgykörű vagy vallásos darabokat, vagy gondoljunk az egyházi témájú musicalekre. Ezek éppúgy közkedveltek a hívő, mint a nem hívő emberek körében. Mint musicalszínészt is kérdezem. Van ebben valami titok?

Azt gondolom, bármilyen témát viszünk színpadra, fontos a minőség, az érzékenység. A titkot pedig a zenében kell keresni. Gondoljunk csak a zsoltárokra. Ezeket éppen azért zenésítették meg, hogy a bibliai gondolatokat még inkább érthetővé, fogyaszthatóbbá vagy megjegyezhetőbbé tegyék. Van egy mondás: ha elfogytak a szavak, akkor jön az ének. Ha nem tudunk tovább beszélni, akkor szólal meg a zene a lélek húrjain.

Milyen a kötődése az egyházhoz ma? Vácott a református egyház lelkes tagja volt. A szülei énekeltek a kórusban. Szokott zsoltárokat énekelni, felidézni, például amikor a kisfiait altatja?

Épp a minap beszélgettünk édesapámmal, hogy a családomban apai ágon tizennégy generációig visszamenőleg volt református lelkész. Például a fiatalabbik bátyám, Kis Gergely Márton a törökbálinti református gyülekezet lelkipásztora. A nagybátyám, a nagyapám és az ő édesapja is lelkész volt, és így sorolhatnám tovább a korábbi generációkat. Vagyis a református hit ott van a zsigereinkben.

Az egyházhoz való kötődés átjárja az életemet, a gondolataimat. Már nem a váci gyülekezethez tartozom, hiszen Dunakeszin élek. A pandémia idején viszonylag kevés lehetőségünk volt élő istentiszteleten részt venni, de online rendszeresen néztük a hároméves Botond fiammal együtt a bátyám vasárnapi igehirdetéseit. Nem lehet elég korán elkezdeni ezt a tudatos nevelést. Már ő is tudja a Miatyánkot, és van egy, a gyerekkoromból, otthonról hozott közös esti imánk is. Ezek a tradíciók nagyon fontosak. Születésnapokon mi a 134. zsoltár 3. versszakát, a „Megáldjon téged az Isten”-t énekeljük, éppúgy, mint a „Jót kívánok néked…” kezdetű moldvai köszöntőt. Én ezt adom tovább. Nemcsak a fiaimnak, de a tágabb környezetemben is. Ezzel szoktam köszönteni a kollégákat is, így mostanra már közös hagyománnyá vált ez az ének a munkahelyen is.

Egy mindkettőnk által tisztelt, elhunyt rendező, Jaroszlav Fedorishin mondta mindig, hogy „akkor igazán átütő egy színházi előadás, ha utána nemcsak a színház lényegéről gondolkodom másként, de az utcára kiérve az egész világot kicsit más fénytörésben látom”. Sokszor lehet hallani egyházi zenét a színpadon, és itt nem elsősorban a gregoriánokra vagy a gospelre gondolok, hanem a zsoltárokra, himnuszokra, amelyek ezt az átütő energiát megadhatják az előadásoknak.

A zsoltáros és zsoldos előadásban például – amely a reformáció nagyjai közül a legsokoldalúbb egyéniséget, Szenczi Molnár Albertet teszi meg főhősévé – a színpadi játékot és a barokkos nyelvezetet sok zsoltárének egészíti ki, így téve még átélhetőbbé a darabban zajló hitvitát. Segít megérteni a mögöttes tartalmakat, amelyeket előadás közben talán nem is értünk, de érezzük, munkálkodik bennünk – nemcsak ott és akkor, de később is.

A Déryné Program tizenöt fős társulatával négy bemutatót terveztek évente. A járványügyi helyzet nem tette lehetővé a program teljes körű kibontakozását. Mik a tervek amellett, hogy a Déryné ifjasszony című előadásból tévéjáték készül?

A bizonytalan helyzet ellenére is nagy érdeklődés és pozitív fogadtatás mutatkozott a programunk iránt. A sikerekért hálás vagyok a Déryné Program stábjának, akik ebben a folyton újratervezésben zajló évben is rendületlenül tették a dolgukat, és igazi csapatmunkát végeztek. A pandémia miatt eltolódtak az idei bemutatóink. Májusban mutattuk be Herczeg Ferenc Kék róka című darabját, Szabó Sebestyén rendezésében, illetve júliusban volt a premierje A falu rossza című produkciónak, Tóth Ede színművét Mészáros Tibor rendezésében vittük színre. ű

A tavaly bemutatott produkcióinkat – Déryné ifjasszony, János vitéz – a pandémia miatt még kevésszer játszottuk, éppen ezért a következő évadban csak két bemutatót tartunk meg: Weöres Sándor A holdbeli csónakos művét Pataki András fogja megrendezni, Sütő András Balkáni gerle című színművét pedig Berettyán Nándor rendezésében láthatják majd. A Déryné ifjasszony című előadásunk a Déryné Program zászlóshajója, egyszerre fogalmazza meg költőien a program misszióját, valamint tiszteleg a névadója és a magyar színjátszás hőskora előtt. Vidnyánszky Attila rendezésében különleges látványvilágú tévéjátékot készítettünk, amely kísérletező módon tágítja a műfaji kereteket, a színház és a film világát elegyíti teljesen egyedi hangvételű alkotássá. A film bemutatója a tervek szerint idén ősszel-télen lesz.

A Déryné Program most már láthatóan sikeresen elindult, halad, viszi a „színházat mindenkinek”. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy honnan ez a sok energia. Most úgy tűnik, kicsit „megpihenhet”.

Igen, valóban egy kis pihenés következik, de augusztus elején már újra munkába állok, nemcsak mint igazgató, hanem mint színész is. Játszom például Komáromban, a Komáromi Jókai Színház és a Soproni Petőfi Színház Sławomir Mrożek Emigánsok című koprodukciós előadásában. A kétszereplős darabot Pataki András rendezte. Majd a következő évadban főszerepet fogok játszani Kaposvárott. De nagy megtiszteltetés, hogy most már sokadszor rendezhetek a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban. Jövő áprilisban Sütő András Káin és Ábel színművét mutatjuk be ott.

Ahol – ne felejtsük el megemlíteni – a Pillantás a hídról előadása megkapta a nézők Vastaps-díját. Zenthe Ferenc születésének századik évfordulója alkalmából a salgótarjáni színház emlékérmet készített. Simon Lajos színházigazgatótól a limitált aranyérmet ön vehette át. Vagyis a munkájának megvan a gyümölcse is. A szerteágazó tevékenysége mellett mennyi időt tud a családdal tölteni, hogy a fiúk valóban apa mellett nőhessenek fel?

Sajnos viszonylag keveset, de nyilván törekszem arra, hogy amikor együtt vagyunk, akkor minőségi időt tölthessünk együtt. Ez persze nem mindig sikerül, nem akarok álszent lenni. Hiszen akkor is jár az ember agya, amikor otthon van. Ha csörög a telefon, nehéz nem felvenni. Dolgozom azon, hogy teljes mértékben rájuk tudjak figyelni a szabadidőmben, hiszen nekem is ugyanolyan feladatom a gyerekek nevelése.

A feleségem épp most ment vissza dolgozni, és így van két-három nap a héten, amikor én viszem a fiúkat a bölcsődébe. Ezeket a reggeleket nagyon szeretem. Az összebújásokat, a csiklandozást és birkózást, ami egyébként az esti rutin része is, ugyanúgy, mint a mesélés, amelyet a közös ima követ. Tamara Dávidot, én pedig a bátyját, Botondot ringatom álomba. Ilyenkor még beszélgetünk picit a sötétben. Jön a kérés: apa, még egy mesét, még egy dalt. Van olyan altatóm, amelyet a fogantatástól kezdve énekelek nekik. Ezek fontos lelki kapcsolódások. És óriási feltöltődés a hosszú nap végén.