Néea aznap sokat dolgozott. No, nem a szüleivel, hanem otthon. Aszáfot és a feleségét ugyanis Nainba hívták zenélni, valami gazdag úr fogadására. De Néea most nem mehetett velük.

– Nem hagyhatjuk itt egyedül az állatokat. Meg hamarosan ellik a kecske – mondta az apja –, valakinek vigyáznia kell rá.

A lány bólintott. Tudta, hogy Nain jó félnapi járóföld. Akkor legalább két napig egyedül marad. De nem unatkozott egy percet sem. Tetszett neki, hogy most ő tarthatja rendben az egész házat. Reggel korán kelt, megfejte a kecskéket, majd kiengedte a birkákat a karámból, hadd legelésszenek az udvaron. Nem volt sok állatuk, éppen csak annyi, amennyi ellátta a családot. Földjük se nagyon, így vásárolniuk kellett mindent. De a szüleit gyakran hívták muzsikálni. Nemcsak esküvőkre, hanem temetésekre, vagy mint most is, gazdag emberek lakomáira. Így ha szerényen is, meg tudtak élni.

Az állatok ellátása után Néea kiment a piacra, mert elhatározta, hogy meleg étellel várja majd a szüleit, amikor hazaérnek. Ügyesen sütött-főzött, mindent eltanult az anyjától. A kenyereket hamar megsütötte az udvaron álló, nyitott kemencében. Lencsét akart főzni, vörös lencsét vagy babot. Tudta, húsra nem telik, de valahogy mégis kedveskedni akart az apjának.

– Megvan! – kiáltott fel, és majd táncot járt örömében. – Mazsola! Mazsolát is teszek a lencsébe, ahogyan apám szereti!

De nem talált mazsolát otthon, elszaladt hát a piacra, hogy szerezzen fél marékkal. Éppen a gyümölcsárusnál alkudozott, amikor megállt mellette Jairus, a zsinagógai elöljáró és a lánya, Bítia.

– Mit szeretnél, én ragyogó csillagom? – kérdezte Jairus a lányát, és az ízletes gyümölcsökre mutatott. – Mit vegyek neked, kislányom? Mit ennél szívesen?

– Talán gránátalmát – válaszolta a Bítia. – De nem sietünk – fordult az árus felé –, szolgáld csak ki előbb Néeát, ő érkezett hamarabb.

A kereskedő megütődve nézett Bítiára:

– Hogy én… Hogy ezt? Egy ilyet? Hogy hamarabb, mint a városunk elöljáróját! Távol legyen tőlem!

Néea lehajtotta a fejét. Tudta, hogy mire utal az árus. Nagyon is jól tudta. Nem ér ő fel Bítiának még a bokájáig sem. A zsinagógai elöljáró az egyik legtekintélyesebb ember a városban, az ő szülei meg… Nos, hát nem sokra tartották a zenészeket és táncosokat Izráelben. Az anyja ráadásul siratást is vállalt, és a siratóasszonyokat messzire elkerülték, mert minden, ami a halállal kapcsolatos, tisztátalannak számított. Csúfolta is a többi gyerek Néeát gyakran, és ő tudta, hol a helye. A sor végén. Mindig csak a sor végén. Nem volt joga ahhoz, hogy hamarabb vásároljon, mint az elöljáró lánya, hiába érkezett korábban.

– Tágulj! Tágulj innen! – hessentette el az árus Néeát. A lány már mozdult is volna, de akkor Bítia megragadta a csuklóját.

– Várj! – szegte fel a fejét, és Néea szemébe nézett. – Mit is akartál venni? Fél marék mazsolát?

Néea szólni sem tudott, csak bólintott. Bítia elnevette magát, és az apjához fordult:

– Meggondoltam magám, apám! Nem gránátalmát kérek, hanem mazsolát. Egy teljes marékkal! – És már tartotta is a markát az árus felé. Az bosszúsan töltötte tele, mert tudta, hogy a mazsola fele hamarosan Néea markába kerül.