Rácz Jenő gergelyiugornyai lelkész így emlékezett vissza: „1944. október 28-án jöttek az oroszok. Hihetetlen szörnyűségeket beszélt róluk a német parancsnok. Bár felajánlotta az üres autóit, nem mentünk vele.” A háború után a kollektív bűnösség vádjával megbélyegzett magyarság számára nem értek véget a megpróbáltatások. Rájuk nézve nem a béke, hanem a tömeges megtorlás és a kényszermunka időszaka következett.

1944. november 13-án kihirdették azt a rendeletet, amely alapjaiban rázta meg Kárpátalja református magyarságát: a magyarlakta településeken háromnapi munkára, úgynevezett málenkij robotra kellett gyülekezniük a tizennyolc és ötven év közötti férfiaknak. Azonban többről volt szó: embertelen körülmények között sínylődtek a szolyvai gyűjtőtáborban, majd gyalogmenetben, esetenként fűtetlen marhavagonokban indították el őket a Szovjetunió lágerei felé.

1944 decemberében már szinte alig akadtak munkaképes férfiak az istentiszteleteken. Kovács Zoltán tiszaújlaki lelkész, aki december 24-én úrvacsorát ment osztani Mátyfalvára, a szószéken állva némán zokogott, mert már egy férfi sem volt a templomban.

KOLLEKTÍV BÜNTETÉS

A málenkij robot alól azonban a szovjet hatóságok mentesítették a görögkatolikus vallásúakat, őket ugyanis ukrán vagy ruszin nemzetiségűeknek tekintették. Erről több egykori dokumentum is tanúskodik. Fagyejev szovjet vezérőrnagy 1944. november 21-én Mehlisz vezérezredes részére kimutatást készített, amelyben részletesen számolt be arról, hogy az Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagybereg, Huszt, Tiszaújlak, Nagyszőlős, Bátyú, Kövesliget, Perecseny, Poroskó, Gyertyánliget, Szolyva, Szerednye, Nagyberezna és Kisberezna településeken élő szlávokat miként különítették el a római katolikus németektől és a református magyaroktól.

Decemberben pedig már Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa kapta kézhez azt a kimutatást, amelyben Petrov hadseregtábornok és Fagyejev arról tettek jelentést, hogy a begyűjtési akció nem érintette a szláv civileket. Mindezek azt bizonyítják, hogy a szovjetek csak a magyar és német lakossággal szemben alkalmazták a kényszermunkát, egyfajta kollektív büntetésként. Ezt támasztja alá Dálnoki Miklós Béla, az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökének 1945. január 7-én kelt levele, amelyben arról számolt be, hogy Bereg vármegyéből csak magyar férfiakat hurcoltak el, illetve Asszonyi István forgolányi lelkész visszaemlékezése is, aki eleget tett a kényszermunkára behívó parancsnak.

A magyarsággal szemben alkalmazott kollektív bűnösség elve azonban nem 1944-ben fogalmazódott meg, hanem már 1943-ban. Mindezek ellen a nyugati hatalmak nem tiltakoztak. – A magyarokat meg kell büntetni” – jelentette ki Sztálin 1943-ban Robert Anthony Eden brit külügyminiszternek. Ugyanezt a gondolatot vallotta Vjacseszláv Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa is, amikor Archibald Clark Kerrnek, a moszkvai brit nagykövetnek a következőket írta: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.”

Ennek következtében 1944-ben több mint harmincezer személyt hurcoltak el Kárpátaljáról, akik közül több mint nyolcezren soha nem tértek vissza. A későbbi vagyonelkobzás sem ért fel azzal a veszteséggel, amit a református egyház szenvedett el tizenöt-húszezer egyháztag elhurcolásával. A szovjet megszállással elkezdődött a kárpátaljai magyar reformátusság kálváriája.

A LETARTÓZTATÁSOK IDŐSZAKA

A háború után gyanús és bűnös volt mindenki, aki 1939 és 1944 között bármilyen állami, hivatali, közéleti vagy egyházi tisztséget töltött be. Az első letartóztatásokra nem kellett sokat várni. 1946-ban – amikor Kárpátalja hivatalosan is be - tagozódott a szovjet közigazgatási rendszerbe, és érvénybe léptek a szovjet törvények – Gönczy Pál nagydobronyi, Ba - logh Sándor eszenyi, Narancsik Imre nagymuzsalyi és Csok József kisbégányi lelkészt koholt vádak alapján őrizetbe vették. A Kárpátontúli Területi Bíróság négy és nyolc év közötti javító-nevelő munkatáborra, valamint több év jogvesztésre és vagyonelkobzásra ítélte valamennyiüket.

A református egyház lelkészeit már 1945-ben megfigyelték, és adatokat gyűjtöttek róluk. Narancsik Imre peranyagában például már 1945 novemberében és decemberében született kihallgatási jegyzőkönyvek találhatók.

A szovjet kommunista rendszerbe nem illett bele egy magyarul Igét hirdető egyház. A hatóságok ezért már csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak a református felekezetre, amely mind a trianoni országcsonkítást, mind pedig a szovjet megszállást követő nehéz időkben identitásmegtartó szerepet töltött be a kárpátaljai magyarság körében.

1947 és 1949 között az államvédelem letartóztatta Horkay Barna nagyszőlősi, Zimányi József rafajnaújfalui, Simon Zsigmond asztélyi, Pázsit József munkácsi, Györke István beregújfalui, Asszonyi István forgolányi, Huszti Béla kígyósi, Zsurki József nagypaládi és Kovács Zoltán tiszaújlaki lelkészt, Fekete Gyula csetfalvai misszionáriust, valamint Gulácsy Lajos munkácsi kisegítő lelkészt. A legszigorúbb ítéletek is ekkor születtek. A letartóztatottak többségét huszonöt év lágerfogságra ítélték.

A KELETI BARÁTI KÖR

A koncepciós perben elítélt lelkészek mindannyian annak a Keleti Baráti Körnek voltak a tagjai, amely 1947-ben a bátyúi lelkészkonferencián – az állammal szembeszegülve – elutasította az egyesülést a Moszkvai Baptista Egyházzal, hitet téve ezzel a református egyház önállósága mellett. Ezzel a lépéssel a Baráti Kör útját állta annak, hogy a szovjet államhatalom megszerezze az egyház feletti ellenőrzést.

Az 1947-ben kezdődő letartóztatási hullám és a Keleti Baráti Kör elleni fellépés mögött azonban nem az állam, hanem a Bary Gyula és Gencsy Béla esperes számára csúfos vereséggel végződő püspökválasztás állt. 1947-ben ugyanis a Keleti Baráti Kör a püspöki és főjegyzői tisztséget is a szavazatok többségével szerezte meg. Mindez annak volt a bizonyítéka, hogy a szovjet megszállás után megfélemlített és a málenkij robot által megtört kárpátaljai magyar reformátusság a megújulás felé fordult. Ezután a kör két lelkésze, Zimányi József és Horkay Barna elindultak, hogy hitükről bizonyságot tegyenek az államnak, ugyanakkor ezzel egy időben Bary Gyula beregi esperes is elindult, hogy Agafonov vallásügyi meghatalmazottal egyeztessen a Keleti Baráti Kör ellenében.

Bary Gyula a püspökválasztás után a kör ellen körlevelet adott ki, és ezzel egy időben egyházi és állami hadjáratot indított a kör lelkészei ellen. Hogy valóban Bary Gyula okozta volna a lelkészek letartóztatását, az nem bizonyított, ám az ő közreműködésével kerültek a szovjet államvédelmi gépezet figyelmébe. Ezt elősegítette az is, hogy Zimányi József és Horkay Barna maguk keresték fel az Állambiztonsági Hivatal beregszászi irodáját, amely nem tétlenkedett. Letartóztatási határozatukban már az szerepelt, hogy szovjetellenes tiltakozó levelet fogalmaztak meg, amelyben a Szovjetunió valláspolitikáját bírálták. Mindezt azonban csak a szovjet államvédelem terjesztette el. Bary Gyula végül már 1947-ben az Egyházügyi Hivatal által kinevezett területi megbízottként – ez a szovjet rendszerben a püspöki cím megfelelője volt – mutatkozott be. Halála után az egyház élén – az Egyházügyi Hivatal felhatalmazásával – Gencsy Béla követte, aki 1950-ben a béke védelmében körlevelet küldött ki, amely az állam iránti lojalitást jelentette. Az államhatalom szétzúzta az egyház érdek érvényesítésre való képességét, majd annak jogrendjét felváltották a szovjet egyházügyi törvények.

„NE BESZÉLJEN SEMMIT”

A lelkészek elleni letartóztatási hullámok nem értek véget a Keleti Baráti Kör betiltásával. 1950-ben további három személyt tartóztattak le és ítélték huszonöt évnyi lágerfogságra a kolhozok elleni agitálás, valamint a szovjet politikai vezetés bírálatának vádjával:

Vass József técsői, Tárczy Dániel kisdobronyi és Szutor Jenő beregszászi lelkészt. A sztálini éra utolsó letartóztatása 1951- ben volt. Forgon Pál viski lelkészt fegyveres ellenálló csoport szervezésének vádjával ítélték huszonöt évnyi lágerbüntetésre. Az ellene indított hajszát egy névtelen levél váltotta ki.

Az 1946 és 1951 között elítélt tizenkilenc lelkipásztor közül hárman életüket vesztették: Balogh Sándor 1948. február 25-én hunyt el a Szverdlovszki terület Tabori járásában. A Kelet-Uráli Javító-munkaláger Irányító Hivatala a halál okaként a végtagok elfagyását nevezte meg. Narancsik Imre 1948-ban hunyt el Irkutszkban. Szutor Jenő letartóztatása után kilenc hónappal, 1951. augusztus 29-én halt bele a bántalmazásokba. Az életben maradt lelkészek Sztálin halála után szabadultak a táborokból, a száműzetésből azonban csak 1955-ben, illetve 1956-ban térhettek haza.

Az elhunytak hozzátartozói évtizedekig nem állíthattak emléket szeretteiknek, a túlélőknek pedig hosszú éveken át hallgatniuk kellett mindarról, amit átéltek a Szovjetunió lágereiben. Zimányi József Tűzoszlopoddal jéghegyek között című életrajzi könyvében így emlékezett vissza: „Egy őrnagy behívatott és azt mondta: ...ne beszéljen semmit a lágerről, nehogy újra idekerüljön.” A száműzetésből hazatérő lelkipásztorok hivatástudatát azonban nem törték meg a szenvedések, és még erősebb hittel álltak ismét szolgálatba.