Néeának zúgott a feje, annyi minden történt azon a napon. Ilyen csodálatos napot még sohasem élt meg. Biztos volt benne, hogy egész életében emlékezni fog rá. Mint ahogy Jairus és családja, meg a szolgálók is mind. Sőt, egész Kapernaumban emlegetni fogják ezt a napot, és még az is lehet, hogy egész Izráelben is. Vagy ki tudja? Szerte a világon.

Amilyen szörnyű fájdalommal indult a nap, olyan nagy öröm lett a vége. Mert a lánya halála porig sújtotta Jairust és egész háza népét. Szó szerint porig, mert a földön ülve jajgattak és gyászoltak. Ám Jairusnak egyszer csak eszébe jutott Jésua. Azonnal talpra ugrott, és lélekszakadva futott a főtér felé. Fogalma sem volt, hol keresse, de nem kellett sokáig tanakodnia, mert hamarosan meglátott egy nagyobb csoportosulást. Tudta, hogy ott kell lennie, hiszen amerre csak ment, nagy tömeg követte Jésuát.

Bárki másnak gondot okozott volna áttörni ezen a tömegen, de Jairust annyira tisztelték, hogy amikor meglátták, utat engedtek neki. Az elöljáró Jésua lába elé borult:

– Kérlek, kérlek, gyere el a házamhoz! Meghalt az én leánykám, az én egyetlenem. Még csak tizenkét éves volt – zokogott fel Jairus. – Csak te vagy, aki segíthet!

Néea is futva érkezett a piactérre, de nem tudott Jésua közelébe férkőzni. Jairust sem látta, csak a hangja foszlányait hallotta ki a tömeg közepéből. Aztán valami kavarodás történt, valaki csodát kiáltott, Istent dicsőítették, de Néeának fogalma sem volt, mi történhet Jésua közelében.

Tanácstalanul nézett körbe, amikor megérkeztek a szolgák Jairus házából. Utat törtek a tömegen, és kegyelettel megérintették Jairus vállát:

– Meghalt a leányod, ne fáraszd tovább a Mestert! Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához:

– Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.

Azonnal elindultak Jairus háza felé. Néea a nyomukban, de amikor odaért, Jésuát és Jairust már nem látta sehol. Az udvaron is csend honolt. Ada és a többi siratóasszony a porban ült, a zenészek, közöttük Ászáf a fejüket rázva taglalták az eseményeket.

– Sült bolond ez az ember! – háborgott Héluél. – Láttam én halottat eleget! Az a kislány meghalt, az biztos.

Néea nem értette, mi történt. Az apja magyarázta el neki, hogy amikor megjött Jésua, annyit mondott:

– Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik!

Erre persze sokan nevetni kezdtek. De Ászáf nem nevetett. Hanem feszült figyelemmel leste az ajtót, amely Bítia szobájába vezetett. Fogalmuk sem volt, mi történik, mert csak Jairus, Bítia anyja és néhány tanítvány mehetett be a szobába. Jóval később derült ki, hogy Jésua megfogta a leány kezét, és így szólt:

– Leányom, ébredj!

Azon a napon csak annyit láttak, hogy egyszer csak nyílik az ajtó, és Bítia anyja rohan ki rajta:

– Él! Él! – kiáltotta. – Felült az ágyon, és enni kér! – És már rohant is a konyhába, hogy valami ételt készítsen a lányának.

Néea nem tudta, mikor ment el Jésua, pedig szerette volna neki megköszönni, amit a barátnőjéért tett. De nem volt rá alkalma, mert az apja szorosan magához ölelte. Olyan szorosan, mint még soha. A lány érezte, hogy az apja arca könnyektől nedves. Hallotta, hogy mond is valamit, ahogy elfúló hangon suttogja:

– Én nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Drága kislányom. Én egyetlenem.