A kézimalom hangja egyenletesen zúgott. Majd hirtelen megállt, mert Sifrának le kellett törölnie a könnyeit. Biztos csak a por ment a szemébe. Akárhogy tisztítják is meg a gabonát, mindig marad benne egy kis pelyva. Ez őrléskor aztán elszabadul. Sifra megtörölte az arcát.

Nem, nem szabad Aszáfra gondolnia. Inkább a munkára próbál figyelni, hogy mennyi gabonát őröljön. Egy felnőtt emberre öt-hat kis lepénykenyeret kell számolni, annyi a napi élelemadagja. Igyekeznie kell, hiszen a lisztet még be kell gyúrni, vékonyra kinyújtani, aztán megsütni, mire a férfiak elindulnak. A tűz majd felforrósítja a kemence oldalát, arra aztán ráragasztják a lepényeket, hogy süljenek és piruljanak.

Sok volt a munka, nem maradt mélázásra idő. De hiába fegyelmezte magát, Sifra gondolatai mindig Aszáf körül jártak. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, hiszen szomszédok voltak mindig is. Sifra bátyja, Kébár a legjobb barátja Aszáfnak, meg persze Náhás és Misál a szomszéd utcából. A nagyfiúk soha el nem maradtak volna egymástól, és persze velük tartott Sifra és Géri is. Pedig nagy szó volt ez az összetartás, mert Aszáf mindkét lábára béna volt. Korán megtanult két mankóval járni, de ha a fiúk siettek valahova, beleültették a barátjukat egy kosárba, úgy cipelték magukkal.

Cipelte Sifra is nemegyszer Aszáf kosarát. Hogyne cipelte volna, hiszen úgy szerette a fiút, mint a saját testvérét! Vagy talán egy kicsit jobban is. Ezzel akkor szembesült, amikor szóba jött az eljegyzés Pashúrral. Minden lány boldog, ha kérők jönnek a házhoz. De Sifra nem volt boldog. Alig tudta visszafojtani a sírását, pedig Pashúrék szép jegyajándékot ígértek, meg a lány tudta azt is, hogy a házukban jó dolga lesz.

De amint kiléptek a kérők a házból, kitört belőle a sírás. Anyja átölelte a vállát, próbálta vigasztalni, kérdezgette, mi baja. De Sifra nem válaszolt. Nem is válaszolhatott, hiszen nem volt tisztában az érzéseivel. De Kébár jobban tudta, mit érez a húga, mint ő maga:

– Hagyjátok – legyintett –, nem akar férjhez menni.

A szülők értetlenül néztek Kébárra.

– Hát mert Aszáfot szereti.

Sifra azonnal felugrott, és zokogva rohant ki a házból. Mert igen. Igaza volt a bátyjának. Amióta az eszét tudja, ő csak Aszáfot szereti. Az ő felesége szeretne lenni. De nem lehet, mert Aszáfnak nem lesz felesége soha. Nem lehet, hiszen képtelen eltartani egy családot. Rendes férfimunkát nem tud vállalni, állata, földje sem lehet. Az apja ugyan felállított neki egy szövőszéket, azon dolgozik. De ki tudja, képes lesz-e annyi jövedelmet szerezni a takácskodásból, hogy akár magát is eltartsa?

A malomkő lassan járt, de Sifra így is befejezte az őrlést, mire az anyja végzett a tűzgyújtással. Begyúrták, kinyújtották a tésztát, aztán nézték, hogy pirul. Sifra tudta, hogy ezekből a kenyerekből Aszáf is enni fog, hiszen a testvérei biztosan megosztják vele az ebédjüket, még akkor is, ha csak kevés gabona van a hombárban. Hiszen úgy szeretik egymást, mint a testvérek.