Azt hiszem, sok igazság van abban, amit Széchenyi István mondott, hogy „ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli a múltját, nézd meg a temetőit”. Ez azonban csak része a problémának, hiszen a temető nem a holtakról és a holtaknak „szól”, hanem az élőkről az élőknek.

Bár temetőben járva a sírjeleket nézve gondolatainkat a múltra fókuszáljuk, szemünk mégis a jelent nézi. Az pedig, hogy a múltban meddig látunk el, sajátos módon azt is sokszor befolyásolja, hogy a jövőben hol húzódik a láthatárunk. Sok fáról mondják, hogy a koronája nagyjából akkora, mint a gyökérzete a földben – valami ilyesmiről lehet szó itt is.

Egyszer kutattam egy faluban, ahol a temető nagyon kicsi volt. Három oldalról szántó vette körül, a negyediken a templom állt. Mivel új sírokat nem nagyon tudtak ásni, kialakult az a szokás, hogy a kihalt családok elhanyagolt sírjait újra használatba vették. Ilyenkor egy zsákba gyűjtötték a régi holtak maradványait, és a régi fejfával, kőkereszttel, mikor mivel együtt az új sír aljára, a koporsó alá tették.