Sifra Aszáf vállára hajtotta a fejét, úgy rágcsálta az árpakenyeret. Fogalma sem volt, hogy mi történt. Elszalasztotta megint a csodát, de nem bánta. Számára az volt a legtöbb, amit Jésua adhatott, hogy meggyógyította Aszáfot. Furcsállotta ugyan, hogy olyan a kenyér, amelyet osztogatnak, mintha az anyja sütötte volna. De nem sokat törődött vele, Aszáffal volt leginkább elfoglalva.

Géri, Sifra öccse is nagyon örült Aszáf gyógyulásának. Ő maga is barátjának tartotta a nagyfiút, és nagyon sajnálta, hogy nem tud velük futni a mezőn, nem vesz részt az aratásban, vagy nem táncol a menyegzőkön. Meg hát ő is észrevette, hogy Sifra másként néz Aszáfra, mint bárki másra. De egy idő után elunta magát. Izgalmas volt a mai nap. Az a nagy rohanás a parton, aztán a tömeg, Jésua gyógyításai. Soha nem fogja elfelejteni, hogy láthatta Jésua gyógyítását, amikor a vakok látni kezdenek, a süketek hallani, a bénák járni. Mint Aszáf is. De aztán sokáig nem igazán történt semmi. Odahúzódott hát Jésua közelébe, hátha megint valami izgalmasat cselekszik. De csak a tanítványaival beszélgetett. Egyikőjük aggódva lépett oda a Mesterhez:

– Lakatlan ez a hely, és későre jár. Ideje volna elbocsátani a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak.

Jézus azonban ezt mondta neki:

– Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni! A tanítványok döbbenten néztek Jésuára. –

Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.

Géri megvakarta a fejét. Hát annak a tanítványnak igaza van. Nem tudta pontosan, hányan lehetnek Jésua körül, de biztos, hogy több ezren. Ennyi embernek rengeteg kenyér kell. De ki tudja! A kicsi is több, mint a semmi. Géri meglapogatta a tarisznyáját. Ott volt még benne az ebédje, eddig nem volt ideje megenni. Öt kis lepénykenyér, amelyet az anyja hajnalban sütött, meg két hal. Odaszaladt az egyik tanítványhoz, és a kezébe nyomta az elemózsiás batyuját.

Simon csodálkozva forgatta kezében a kis batyut.

– Mester! – lépett aztán oda Jésuához. – Itt egy gyerek, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyi embernek?

Jésua rámosolyodott Gérire. Aztán a tanítványaihoz fordult:

– Ültessétek le az embereket a fűre!

„Ohó! – lelkesedett Géri. – Csak lesz itt valami!” És gyorsan szólt a többieknek, hogy üljenek le. Közel voltak Jézushoz, a kisfiú mindent jól látott. Jésua vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek. Aztán ugyanúgy osztott a halakból is.

„Na, vége – gondolta Géri –, ennyi volt. Nincs több kenyér meg hal az iszákban.”

De tévedett. Jézus csak törte a kenyeret, osztotta a halat, adott és adott mindenkinek, amíg jól nem laktak. Talán Géri volt az egyetlen, aki nem evett. Mert bizony még rágni is elfelejtett a csodálkozástól, látva, mit tesz Jésua. Megvendégel több ezer embert abból az öt kenyérből és két halból, amelyet neki készített ebédre az anyukája. És még maradt is belőle. Tizenkét teli kosár!