Minden év októberének nevezetes napjai között tartjuk számon a nyugdíjas lelkipásztorok és lelkészözvegyek vasárnapját. Ilyenkor a figyelmünk azokra irányul, akik a közelmúltban vagy a régmúlt időkben az igehirdetés aktív szolgálatában álltak, de napjainkban már nyugdíjasok. Némelyekre még sokan úgy emlékeznek, mintha ma is a szószékről hirdetnék Isten Igéjét, de a valóság arra figyelmeztet, hogy egyszer mindnyájunknak be kell fejezni a munkát.

Vannak azonban olyan foglalkozások – küldetések –, amelyeket nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ezek közé tartozik a lelkipásztor is. Tudomásul kell vennie, hogy neki is szüksége van a pihenésre, csendesebb életvitelre. Rendelt ideje volt az aktív szolgálatának, és rendelt ideje van a visszavonulásnak (Préd 3,1–2). Aktív életében – noha talán ki volt téve az ajtajára a hivatalos idő, de – elvárták tőle, hogy bármikor rendelkezésre álljon, és életének döntő részét képezte az igehirdetésre való készülés, ami nemcsak ideje nagy részét, hanem egész egzisztenciáját igénybe vette. Kreativitásnak kellett jellemeznie felelősségteljes munkáját. Sok esetben egyedüli képviselője volt egyházának, viselkedése, magatartása szinte meghatározója volt hite és gyülekezete külvilág előtti megítélésének.