„Apu, Isten szokott focizni?” – ebből a kérdésből indul ki Lázár Ervin megható története, amelyben a gyermeki és apai hit végül egységre talál abban a felemelő gondolatban, hogy ha Isten csak öt percre beállna a magyar válogatottba focizni – és miért is ne tenné –, akkor nem fér kétség a győzelemhez. A focis történet persze túlmutat a kisfiú által áhított magyar Eb-sikeren, és az apa még hozzáfűzi imádságában: „S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nem csak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.”

Történelmének zivataros századaiban a csetlő-botló magyar nép talán sokszor szerette volna így maga mellett tudni Istent. Úgy, mint aki a mi csapatunkban játszik, a mi ügyünkért harcol, aki a mi győzelmünket garantálja.

Isten szabadító. Az Ó- és Újszövetség istenképének közös vonása ez, jóllehet különböző korokban más-más tapasztalatok vezették Isten népét erre a felismerésre.