Avi bánatosan kullogott haza. A ruhája csuromvizes volt, a lába tiszta sár. Az anyja összecsapta a kezét:

– Kisfiam, hogy nézel ki? Mit csináltál?

– Semmit – válaszolta morcosan Avi −, csak játszottam.

– De mit?

– Csodásat.

– Hát az tényleg csodás, ahogy most kinézel – szólt epésen az anyja −, de mégis, hogy lettél ilyen mocskos?

– Mondom: csodásat játszottam. Tudod, itt tanít Jésua a környékünkön. Azt beszélik, nagy csodákat tesz. Hát én is megpróbálkoztam néhánnyal. Csak nem igazán sikerült – válaszolta szomorúan Avi.

Az anyja értetlenül nézett rá. Így hát Avrielnek nem volt más választása, mint hogy elmondja Csillagot. Hogy megpróbálta feltámasztani. Meg a korsókat. Hogy hiába igyekezett, nem változott a víz borrá. Most meg a vízen járás. Ez se jött be. Pedig még Simonnak is sikerült. Legalábbis egy kicsit.

– Te kis bolond! – borzolta meg az asszony kisfia csapzott haját. – Csodákra mi, emberek nem vagyunk képesek. Simon is csak addig tudott a vízen járni, amíg Jésuára nézett. Csodákat csak ő tud tenni. Mert ő Isten Fia.

– Isten Fia? Tényleg? Akkor… ő a megígért Messiás? – kerekedett nagyra Avi szeme. A Messiásról sokat hallott már. Évszázadok óta várták a visszajövetelét. Tudta, hogy szűztől fog születni, azt is, hogy sok csodát tesz majd. És valóban! Jésuának már a születését csodák kísérték, legalábbis úgy hírlik. Angyalok köszöntötték, messze földről bölcsek jöttek meglátogatni mint királyi gyermeket. Felnőttként meg annyi csodát tett, hogy szinte számon sem lehet tartani.

– Tényleg Jésua a Messiás? – kérdezte hát lelkesen Avi.

Az anyja bólintott.

– Igen, úgy hiszem.

Ettől kezdve Avival nem lehetett bírni. Egyfolytában azzal nyúzta az anyját, hogy menjenek el, keressék meg Jésuát. Látni akarja a Messiást!

Nem is kellett rá sokat várni, mert Jésua gyakran tanított a környéken.

– Gyere, induljunk! – fogta kézen Avit az anyja. – Nagy tömeg gyűlt össze megint, biztosan ott lesz Jésua.

Igaza lett, de tényleg nagy volt a tömeg. Akkora, hogy Avi nem hallott, nem is látott semmit, csak az előtte álló férfiak hátát. De az anyját nem kellett félteni:

– Engedjetek! – kiáltotta. – A Mesterhez megyek, hogy megáldja a fiamat! Tegye rá a kezét, és imádkozzon érte!

– Ha a fiadat megáldja, áldja meg a lányomat is! – csatlakozott hozzá egy másik asszony, aki egy csecsemőt tartott a kezében.

Jó néhányan összeverődtek, anyák a gyermekeikkel, akik mind Jésua áldását szerették volna kérni. A tömeg előreengedte őket. Ám a tanítványok morcosan néztek az asszonyokra:

– Ne zavarjátok a Mestert ilyen ostobaságokkal!

Jésua felkapta a fejét a szóra. Megrovóan nézett a tanítványaira:

– Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.

Széttárta a karját, és a gyerekek mind odafutottak hozzá. Jésua átölelte, és kezét rájuk téve megáldotta őket. Avi is ott volt Jésua ölelésében, és úgy érezte, hogy valami eddig ismeretlen, mennyei szeretet veszi körül, amely ezentúl mindig vele lesz, a világ végezetéig.