A budapestiek „nagytemploma”, a Kálvin téren álló hófehér épület fél órával kezdés előtt tömve volt, a négy óra előtt néhány perccel érkezőknek már csak állóhely maradt a falak mellett. Előre sejtettük, hogy amikor megszólal a közös kezdőének, koncentrálni kell arra, ne a döbbent meghatottságnak adjuk át magunkat, hanem az események pontos figyelésének, leírásának célja lebegjen előttünk.

Nem volt egyszerű feladat. „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem…” – szólt a gyülekezet torkából. A templom közepén ülve azt éreztük, nem csak a meghívott hírességek, a négy egyházkerület kórusai és az ünnepelni vágyó egyháztagok énekelnek, láthatatlanul ott ül mellettünk dédanyánk vagy ükapánk, és dicséri az Istent egyenes derékkal, ahogy az református emberhez méltó. Míg énekeltünk, két fiatal a padok között párnán hozta az új kötetet, két püspök lépdelt mögöttük.