A nap még nem látszott a látóhatár felett, csak vörösarany fényét vetette a távoli égboltra és Júdea hegyeire, völgyeire. Zakariás, bár öreg volt, gyorsan haladt, és a szolgafiú tudta, hogyha sikerül tartaniuk a tempót, estére Jeruzsálembe érhetnek. Azzal is tisztában volt, hogy gazdája egész úton magában imádkozik. Hálát ad az Úrnak, hogy most az ő papi rendjére került a sor. Nem gyakran történt ez meg, évente egyszer vagy kétszer, és Zakariás mindig külön kiváltságnak érezte, hogy ő lehet az egyik pap, aki bemutatja az áldozatot az Úrnak.

Egy hétig lesznek a templomban, és az áldozat napján Zakariást már kora hajnalban felébreszti az egyik templomszolga. A reggeli tisztálkodás után ilyenkor veszi fel papi ruháját Zakariás.

Jisma az öszvér oldalán himbálózó batyura nézett. Abban van Zakariás fehér lenből szőtt alsóruhája, amit Erzsébet a saját kezével mosott ki és fehérített izsóppal, hogy patyolattiszta legyen. Erre veszi fel Zakariás a papi köntöst meg az efódot, ami Jismának kisebb korában nagyon tetszett. Mert az egy dolog, hogy kék színű, de leér majdnem a földig, és az aljára arany gránátalmácskákat és apró csengettyűket varrtak, hogy mindenki hallja, ha Isten embere közeledik. De az igazi csoda csak ezután következik, a hósen, a papi melldísz, amit tizenkét drágakő ékesít Izráel törzseinek megfelelően. És aztán jön a papi süveg, amelynek virágforma aranydíszére az van írva: „Az Úrnak szentel."

A papok majd kisorsolják, ki melyik munkát végzi el a napi áldozat bemutatásánál. Lesz, aki arany vödrökbe gyűjti az oltáron lévő hamut, mások megtisztítják a hétágú lámpatartót, és olajat öntenek a lámpásokba. Aztán elővezetik az áldozati állatot, és feláldozzák az Úrnak. De a legizgalmasabb ezután következik. Mert a papok sorsvetéssel kiválasztják, kik léphetnek a szentélybe bemutatni az illatáldozatot. Nem ám mindenki, csupán három pap! És a három közül is csak egyetlenegy maradhat végig bent, amíg elparázslik a tömjén, amelynek jó illatával felszáll az Úrhoz Izráel imádsága.

– Lehet, hogy ott kéne imádkoznia gyermekért, a szentélyben – gondolta Jisma, és az idős papra nézett, aki egyre csak szaporázta lépteit, pedig igencsak meredek kaptatón haladtak fölfelé. – Hátha ott meghallgatná az Úr az imádságát.

Gyorsan a gazdája után futott, és megrángatta a ruhája ujját:

– Uram! Uram! Eszembe jutott valami!

– No mi? Mondd csak!

– Hát csak az, hogyha most téged választana az Úr, hogy belépj a szentélybe, kérd meg őt, hogy teljesítse a szívetek kívánságát.

De Zakariás megrázta a fejét:

– Nem tehetem, fiam. A pap nem tekintheti szabad zsákmánynak azt, amit kap az Úrtól. Odabent, a szentélyben nem imádkozhatok csak magamért. Az egész népért kell imádkoznom. Ez a feladatom.

Jisma bólintott, de nem egészen értette a dolgot. Ő biztosan megpróbálta volna, hátha sikerül. Bár mondjuk ő nem pap. És nem is olyan szent életű, mint Zakariás.