Amióta az első emberpár engedett az „olyanok lesztek, mint az Isten” (1Móz 3,5) ígéret csábításának, azóta szüntelenül azt mérlegeli, mi a jó és mi a rossz. Védettekből vádlottakká, vádlottakból vádolókká lettünk (1Móz 3,12–13). Önmagunk erkölcsi szintjének értékét mások erkölcsi megítéléséhez mérjük, ezáltal erősítve magunkban a hamis képet, hogy nem vagyunk mi olyan rossz emberek.

Heti bibliai szakaszaink sorában a házasságtörő nő történetét olvashatjuk, akit úgy hoznak oda a farizeusok és az írástudók Jézus elé, hogy a „tettestársa” nincsen sehol. Egyedül vádolnak valakit olyannal, amit egyedül nem lehet elkövetni.

Erkölcsi jogalapot érezve kérdezik Jézustól: „Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?” (Jn 8,5) Jézus teljes mértékben látja, hogy ezeknek az embereknek mi van a szívében, nem véletlenül mondja nekik: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7) Nem meglepő, hogy mindenki otthagyja, mert kiderül, hogy bizonyos tekintetben ők sem különbek az általuk vádolt asszonynál. Jézus kérdésére: „…hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” (Jn 8,10), az asszony válasza: „Senki, Uram” (Jn 8,11), és ez túlmutat az egész jeleneten.

Amikor mi vádolunk másokat, vagy bennünket vádolnak mások, jó, ha nem felejtjük el, hogy egyedül csak Isten az, aki megítélhet és elítélhet bennünket. Jézus sem ítéli el ezt az aszszonyt, de nem is helyeseli tettét, hiszen azt mondja neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11) Ez az a kegyelem, amely naponként erőt adhat nekünk is a keresztyén életben. Ne felejtsük el Jézus kijelentését: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).