Szinte a megjelenése óta figyelemmel követem az egyik ismert keresztyén blogon tavaly tavasszal elindult imaláncot. Amikor kitört a járvány, úgy vélem, sokunk szívét félelem szorította össze. Mi lesz most? Mit hoz a jövő? Hogyan tudjuk elkerülni, hogy mi is áldozatul essünk, szeretteink megbetegedjenek? Hogyan tudjuk folytatni a megszokott életünket? A hívő ember első gondolata az imádkozás. Mi mást is tehetnénk amellett, hogy igyekszünk betartani a szabályokat? Hiszen egy ilyen megfoghatatlan, mindent megváltoztató dolog, mint a világjárvány a természeti katasztrófákhoz hasonlít: tehetetlenül nézzük a pusztítást. Próbálunk biztonságosabb helyre menekülni előle, kérve, hogy az Úr menekítsen ki, őrizzen meg, adjon erőt az elviselésében.

Azt mondja a kicsit sarkosan fogalmazó mondás, hogy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták. Valóban, sokszor hallani nem hívő emberek szájából is a sóhajt: „Jaj, Istenem!” Mintha „alapból” belénk lenne kódolva, hogy ha baj van, őt hívjuk. És ez valóban így van, hiszen mindannyian arra vagyunk teremtve, hogy Teremtőnkkel szoros kapcsolatban legyünk. Az már egyéni döntésünk kérdése, hogy ez csupán ösztönös felkiáltás lesz, vagy szívből jövő fohászkodásként szól mennyei Atyánkhoz.