Jázon szerette a csillagfényes éjszakákat kint, az állatok mellett. Persze nem volt mind olyan mozgalmas, mint a mai este. A kisfiú értette jól, miért haragosak a nagybátyjai. Az egész várost felbolygatta a népszámlálás, egy tűt nem lehetett leejteni, annyian érkeztek a városba. A császár rendeletének megfelelően jöttek sokan, akiknek a családja Betlehemből származott. A szálláshelyek mind megteltek, és aki csak tehette, befogadott egy-egy rászorulót. Náluk is meghúzta magát egy család, akik Joppéból, a tengerparti városból érkeztek.

A betlehemi nyüzsgéshez képest főleg nyugalmasnak és csendesnek tűnt az éjszaka a pusztában. Most az apja volt soron az őrködéssel, így az akol bejáratánál kerestek helyet maguknak éjszakára. Az akol valójában nem volt más, mint egy körbeépített kőkerítés, amely megvédte az állatokat attól, hogy elcsellengjenek éjszaka, vagy ragadozó törjön rájuk, hiszen az akolba csak a bejáraton keresztül lehetett bejutni. Ott pedig Séál őrködött a pásztorbotjával, és persze Jázon is a parittyájával. Most, hogy leszállt az éj, Jázon már nem volt annyira biztos benne, hogy a nagy sötétségben bármi hasznát tudná venni a parittyának. A hold keskeny sarlóként lebegett a puszta fölött, halvány fénye sejtelmes sötétségbe vonta a környező dombokat.

Jázon minden idegszálát megfeszítve figyelt, fülelt. Felkapta fejét a legkisebb ágreccsenésre is, meghallotta, ha a bozótosban valamelyik éjszakai madár átröppent egyik ágról a másikra. Ám a nagy figyelésben eléggé kifáradt, és azon vette észre magát, hogy le-lecsukódik a szeme. Oda is vackolódott az apja mellé, majd szép lassan az ölébe hajtva a fejét elaludt. – Szólj, ha jön az oroszlán… – motyogta félálomban.

Az apja megcirógatta az arcát nagy, kérges pásztorkezével, amely annyi kisbárányt segített már a világra, hogy Jázon megszámlálni sem tudta volna őket.

De nem jött az oroszlán. És farkas, medve, sakál se. Még csak ébresztgetni sem kellett, Jázon is felébredt rögtön a hatalmas fényességre, ami egyszerre körülvette őket. De nemcsak ő, hanem nagybátyjai is sorra felébredtek. Csak Hebiál húzta a lóbőrt, hangosan horkolva, mintha mi sem történt volna.

– Kelj fel! – rázogatta Simeon. – Ránk ragyogott az Úr dicsősége!

– Mi, mi van? – kérdezte álmosan Hebiál, de ahogy kinyitotta a szemét, szólni sem tudott a meglepetéstől.

– Mert olyan lesz azon a napon a sápadt hold fénye, mint az izzó nap fénye… – hebegte, de többet nem nagyon tudott szólni, mert hirtelen az Úr angyala jelent meg előttük.

Az angyal fenséges volt, Isten dicsősége ragyogta körbe.

A pásztorok alig mertek ránézni, foguk összekoccant a félelemtől.

– Ne féljetek – szólalt meg az angyal –, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.

És hirtelen megsokszorozódott a fény, mennyei seregek sokasága jelent meg, Istent dicsérve:

– Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.