Ha az elmúlt évek adventjeire visszatekintek, örömmel állapítom meg, hogy ezek a hetek rendszerint hitéletem és ezzel együtt életem legkiegyensúlyozottabb időszakai. Akkor is, ha nem kikapcsolódással, családi üdüléssel, hanem munkával, küzdelmekkel telnek. Ennek okát pedig abban a kettősségben látom, amit az advent szó közvetlen jelentése és a hozzá mélyen társuló érzés hordoz: eljövetel és várakozás. A kettőnek együtt különös ereje van, amit ezzel az ellentmondással tudok megfogalmazni: együtt az Eljövendővel.

Advent két első vasárnapja Isten két végérvényes döntését erősíti meg: eljött. Egyfelől vállalta, hogy Jézus Krisztusban emberré legyen, közénk jöjjön. Jézus földi életében mindent megtett azért, hogy ami addig terhelt és elválasztott tőle, az többé ne legyen akadályként köztünk: magára vette bűneimet, kereszthalálával elszenvedte helyettem azok büntetését, aztán feltámadásával legyőzte a halált. Másfelől úgy döntött, hogy amit ilyen szeretettel elkészített, azzal nem vonul vissza, nem vár ránk, hanem utánunk jön.