Hosszú évek óta hűséggel, szeretettel ápolja tolókocsiba szorult, súlyosan beteg férjét egy hívő asszonytestvérünk. Dolgoznia is kell, egyéb családi gondok is szorítják, néha már a fáradtságtól, kimerültségtől sírva és kétségbeesve végzi éjjel-nappali feladatát. Felnőtt fiaira nem számíthat, gyakran még inkább neki adnak feladatot.

A közeli városban működik egy rehabilitációs otthon. Hat éve kérelmezi, hogy legalább két hétre vegyék le róla a gondozás súlyát, kapjon „szabadságot”, hogy kialudja magát, idegileg, fizikailag is fellélegezzen. Eddig még minden kérését visszautasították, mondván, hogy férje állapota szinte semmit nem javulna, így nincs szüksége a rehabilitációra.

Evangelizációs hét volt a gyülekezetben. A vendég igehirdető évek óta ismerte őket. Évente meg is látogatta a családot, ez alkalommal is így tett. Látva a súlyos, megoldhatatlan helyzetet, őszintén azt mondta: – Nagyon együttérzek veletek, de semmi megoldást nem látok. Csendesedjünk Isten elé, imádkozzunk tehetetlenségünkben. – Megtették.

Már ez a látogatás is sokat jelentett, mert az apátiába süllyedt beteg férj egészen fellelkesült, és az Úrtól kért erővel jobban együttműködött feleségével. Négy nap múlva csörgött a telefonjuk. Az egészségügyi központból hívták őket, hogy hétfőtől három hétre várják a beteget bentlakásos kezelésre, megőrzésre.

Kiderült, új vezető érkezett a központ élére. Végiglapozta a beadott igényeket. Mivel a tapasztalat szerint ilyen beteg ápolása mellett hat év után az ápoló is súlyosan megterhelődik mentálisan, némi lélegzetvételre szüksége van, úgy ítélte meg, nem hagyhatják figyelmen kívül a segélykiáltást.

A házaspárnak azonnal a hét eleji közös imádság jutott az eszébe. Hiszen imádkoztak ők mindennap. De most a lelkész baráttal is teljes tehetetlenségükben borultak Isten elé. Néhány nap múlva könnyek között élték át Isten meglepetését. Ami addig lehetetlen volt, most lehetségessé vált.

Sokan el sem tudjuk képzelni, hogy valakik ilyen problémával küzdenek. Számukra egy ilyen három hét rendkívüli ajándék. Most mehetett az asszony hat év után meglátogatni elvált fiának az ország másik végébe került kislányát. Tízéves már a leány, az első négy évben nagyon sok szeretetet kapott nagymamájától. Szabadságot vett ki, hogy ő is testben-lélekben megújuljon, és úgy folytathassa tovább nagy feladatát.

Amikor az események örömében, hálaadásában együtt imádkoztunk testvérünkkel, felerősödött szívünkben az ige: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő megfeledkeznék is, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,14–16)