Ne engedjük el a szórvány kezét!
Baranyában működött az összefogás elve, de az egyházszervezés többet tudna segíteni – véli Bereczky Ildikó. A Magyar Érdemkereszttel kitüntetett, Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjas, immár nyugdíjas református lelkipásztort a legtöbben a Harkány körüli szórványban végzett munkájáról ismerik egyházunkban. Kiürülő, „elcigányosodó falvakról”; állami, egyházi és egyéni felelősségről; a szórvány túlélésének esélyeiről beszélgettünk vele – no meg arról is, hogyan piszkálja fel a szunnyadó kollektív tudatalattit egy romos falusi templom kazettás mennyezete.
Amikor beszélgetünk, éppen Harkányban van. Mennyire lehet elszakadni szűk harminc év után egy ilyen közösségtől, munkától?
Nem könnyű. Hogyha az ember szívvel-lélekkel, lokálpatriótaként végzi a munkáját, akkor összenő vele. Jó előre próbáltam készíteni magamat és a gyülekezetet is, hogy nyugdíjba fogok menni. Azt is fontosnak tartottam, hogy messzebb kerüljek, és az utódomnak ne legyen tehertétel a jelenlétem, tudjon szabadon dolgozni.
Most mégis Harkányban van.
Nagyon jóban vagyunk az utódommal. Horváth Andrea lelki testvérem, lelki gyermekem is, ha megkér, vállalok szolgálatot a gyülekezetben. Az elmúlt évben kétszer helyettesítettem őt, de csak azért, mert nem talált mást. Ezt pedig jól ismerem: hosszú évekig nem volt, aki helyettesítsen, amikor szükségem lett volna rá.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!